Liane Moriarty: Hatalmas kis hazugságok

Hatalmas kis hazugságokFülszöveg
Egy iskola valahol Ausztráliában, ahová szépek és gazdagok hordják a gyerekeiket. A felső középosztály paradicsoma ez, ahol a látszat az úr, azonban a csillogó külsőségek mögött sötét titkok rejlenek… A történet másik oldalán pedig az ártatlan gyermekek állnak, akik tisztaságukban és naivitásukban akaratlanul is visszatükrözik szüleik világát, mindazt, amit azok elrejteni igyekeznek. Vajon a zaklatónak a gyermeke is zaklatóvá válik? Vajon az önző kivagyiság gátjai átszakíthatóak? Vajon van esély az őszinte bátorságra, érzelemteli emberi kapcsolatokra a felszínes magamutogatás mögött?

A bejegyzés cselekményleírást tartalmaz!

Ez volt a második regény, amit Liane Moriarty-tól olvastam, az előző, A férjem valamit titkol még frissen, a megjelenése idején került a kezembe, és sajnos egyáltalán nem nyerte el a tetszésemet, mégis úgy gondoltam, hogy adok még egy esélyt az írónőnek, mert a könyv története felkeltette az érdeklődésemet.

A látszat néha (vagy inkább sokszor) csal, mindannyian ismerjük az unalomig ismételt frázist. Ez a való életben nagyon sokszor be is bizonyosodik, és kiderül, hogy a csillogó felszín és a tökéletesség máza alatt mennyi tökéletlenség rejtőzik. Titkok, hazugságok, ármánykodás, hűtlenség, erőszak, minden, ami egy szaftos szappanoperához vagy egy bűnügyi rovat hasábjaira kell. Liane Moriarty ezt a témát igyekszik kibontani a könyvében több-kevesebb sikerrel.

Az emberi kapcsolatok szövevényes rendszere kibogozhatatlan, tele intrikával, vélt és valós sérelmekkel és az esetek nagy részében jó sok műdrámával. Amit kedveltem a regényben az az, ahogyan ezt megjelenítette. Ahhoz képest, hogy szórakoztató irodalomról van szó, egészen korrekt és hiteles képest fest az emberi természetről. A hangsúly azonban sajnos azon van, hogy egészen. A közkedvelt és megszámlálhatatlan alkalommal ábrázolt pozitív jellemfejlődést nem találom mindig életszerűnek, nem csak ebben a könyvben, hanem úgy általánosságban. Nem vagyok benne biztos, hogy egy hasonló helyzetben, ami Renata és Jane között megesett, a valóságban is elhangzott volna egy bocsánatkérés, amikor kiderült az igazság, ahogyan arról sem vagyok meggyőződve, hogy Celeste kiteregette volna a családi szennyest. A hibák beismerése és a megbocsátás nem tartoznak a leggyakoribb emberi jellemvonások közé, és ugyan a titkok is előbb-utóbb a felszínre bukkannak, de általában nem a titkolózó személy önszántából. Itt mindenki olyan szépen megtért, belátott mindent, mindenki megbocsátott mindenkinek, túl sablonosnak éreztem, hogy mindenki ilyen egyszerűen és végtelen békességgel túllépett a sérelmein. Nem állítom, hogy kizárt, hogy ilyen kimenetele legyen a könyvbéli szituációnak, inkább csak úgy fogalmaznék, hogy nem tartom általános lehetőségnek. Ettől függetlenül azonban szépen, fokozatosan épülnek fel a szereplők jellemei és mindennapi kis titkaik, viszonylag részletesen kidolgozott képet kapunk róluk, a mellékszereplők szála azonban nem túl hangsúlyos, amit bántam egy kicsit.

A nagy titok, ami körül a cselekmény forgott, számomra nem volt túlságosan átütő. Hazudnék, ha azt írnám, hogy nem lepődtem meg, de azért egy kicsit többet vártam. Azt, hogy ki fog meghalni, túl korán kitaláltam (azt, hogy ki a gyilkos, azt viszont még csak nem is sejtettem), ahogyan Jane múltjával kapcsolatban is jók voltak a megérzéseim, és abban is biztos voltam, hogy Ziggy apjának a személyazonosságát illetően lesz egy-két nem várt fordulat. Az összefonódás a bántalmazó gyermek és az apja között viszont ötletes megoldás volt, a fülszöveg alapján és az alapján, ami az iskolalátogatáson történt,  nem sejtettem, hogy így megcsavarja az írónő a szálakat.

A könyv vége nagyon összecsapott, főleg ahhoz képest, hogy mennyire aprólékos volt a felvezetés. Minden túl hamar és könnyen elrendeződött, a gonoszt is olcsó módszerrel takarította el Liane Moriarty az útból. Jó lett volna megtudni, hogy mi történt a bántalmazó gyermekkel, kapott-e valamilyen segítséget abban, hogy megoldják a problémáit, ami miatt így viselkedett. Annak is örültem volna, ha Bonnie szálát máshogyan ismerjük meg, nem pedig úgy, hogy Nathan kb. másfél percben összefoglalja Madeline-nek. Jane románca is elkapkodott, itt ismét egy kézenfekvő, fapados megoldással találkozhatunk: az egyedülálló anya a sziget egyetlen egyedülálló férfija mellett találja meg a helyét. Az egyetlen egyedülálló férfi mellett, akit ismer.

A szóhasználattal is voltak problémáim, ami bár apróságnak tűnhet, fontosnak tartom a pontos megfogalmazást, főleg akkor, ha fajsúlyos dolgokról van szó. Nem tudom, hogy az eredeti nyelven hogy van megfogalmazva, de ha Ziggy apjáról beszéltek, sokszor a zaklató szót használták. Na, nem mintha egy áldott jó ember lett volna, de ami Jane-nel történt, az erőszak volt, de nem történt zaklatás. A férfi soha többé nem kereste őt, tehát nem is zaklathatta. Ami Amabelle-lel történt az egyben erőszak és zaklatás volt.

A “híres írós” ajánlás ismételten felbosszantott, mert megint csak üresnek éreztem, és Stephen King nevét látni mellette duplán fájdalmas volt. És hiába a frappáns, kiemelt idézet, egy idő után én sajnos úgy éreztem, hogy ez itt bizony ingyencirkusz.

Összességében véve egy kicsit csalódott vagyok, nem bánom, hogy elolvastam, de úgy érzem, hogy ebből a történetből többet és jobban ki lehetett volna hozni. A kezdeti lelkesedésem egy idő után érdektelenségbe és nemtetszésbe fordult át, aminek a legfőbb oka az, hogy a befejezés elnagyolt, és az ígéretes kezdet után a regény az utolsó harmadára egy közepes ponyvává silányult. Tekintve, hogy ez a második könyve volt az írónőnek, ami inkább negatív, mint pozitív élmény volt számomra, kizárt, hogy újra olvassak tőle bármit is.

2 gondolat “Liane Moriarty: Hatalmas kis hazugságok” bejegyzéshez

  1. Nyáron megnéztem a sorozat első részét, de nem voltam tőle elájulva. Valahogy nem kapott el a gépszíj, nem éreztem azt, hogy: “Hű, de jó, azonnal meg kell néznem a többi részét is”. Abban az iskolai összejövetelen/bulin meggyilkoltak egy férfit (hogy kit, már nem is emlékszem, de talán ki sem derül még ekkor), és aztán áttértek az “első nap az iskolában”-ra, amikor megismerhettük a szereplőket. Hiába Reese Witherspoon és Nicole Kidman, engem nem győztek meg, a könyv sem kezdett el érdekelni, a véleményed után meg pláne nem :).

    Kedvelés

    1. Az előzmények fontosak, és az a rész egészen szépen ki is van dolgozva a könyvben, viszont az utolsó harmada nagyon elkapkodott, gyorsan minden a helyére kerül, mindenki elnyeri méltó jutalmát és megkapja megérdemelt büntetését, mint a mesében. Túlságosan sablonos és faék egyszerűségű a befejezés. Az, hogy ki hal meg, a könyvben is csak a történet végén derül ki (csak én túl hamar rájöttem, és ez rontotta az élményt), szerintem ez a sorozatban sincs másképpen. Én a sorozatot nem láttam, nem is fogom megnézni, az viszont nemrég tudatosult bennem, hogy Reese Witherspoon alakítja Madeline-t, én azt hittem, hogy ő játssza Celeste-t. Egyszerűen nem tudom elképzelni Nicole Kidmant Celeste-ként.

      Kedvelés

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s