J. K. Rowling: Harry Potter és a Halál Ereklyéi (Harry Potter 7.)

Harry Potter és a Halál EreklyéiFülszöveg
Harry, mint mindig, most is a Privet Drive-on, az őt csecsemőkorában befogadó Dursley-család otthonában tölti az iskolai szünetet. Ám hetedik tanévét nem kezdheti el a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolában. A Főnix Rendje azon fáradozik, hogy biztos helyre szöktesse, ahol Voldemort és csatlósai nem találnak rá. De teljesítheti-e folytonos bujkálás és életveszély közepette a küldetést, melyet Dumbledore professzortól kapott?

A bejegyzés cselekményleírást tartalmaz!

Ha csak egy mondatban jellemezhetném a Harry Potter és a Halál Ereklyéit, akkor azt mondanám, hogy a nagy meglepetések regénye. Vagy hogy szívroham okozására tökéletesen alkalmas eszköz. Mindkettő maradéktalanul igaz rá, és spoilerek nélkül érdemben nem sok mindent lehet róla írni.

Az utolsó rész, hőseink útjuk végére érnek, a végső harc elkerülhetetlen, aminek a kimenetelétől az egész emberiség sorsa függ. Voldemort már nyíltan átvette a hatalmat, a Főnix Rendje pedig elszántan küzd ellene, a három jó baráttal egyetemben, csakhogy ők egy kicsit más módon. Dumbledore titkos küldetését próbálják teljesíteni, ami örökre véget vethet a Sötét Nagyúr rémuralmának. A feladat során Harryék azonban nem várt nehézségekkel néznek szembe, a barátságuk is komoly próbatétel elé kerül, és az életük is többször veszélyben forog. Nincs azonban visszaút, menekülni sem lehet tovább, szembe kell nézni az ellenséggel, és a harc bizony áldozatokat követel…

Ebben  kötetben minden értelmet nyer, minden kérdésre választ kapunk, minden mozaikdarabka a helyére kerül, és mindeközben az állunk leesik néhányszor, néhány csomag papírzsebkendőt telesírunk, két sírás között nevetünk néha egyet, a végén pedig ünnepelünk és gyászolunk. És fejet hajtunk Rowling zsenialitása előtt, és haragszunk rá, amiért annyi mindenkinek meg kellett halnia ehhez a befejezéshez.

Életszerűtlen és hiteltelen lett volna, ha mindenki ép bőrrel megússza, de ez nem vigasztal, a szívem vérzik mindenkiért, aki odaveszett a Voldemort elleni küzdelemben, akár közvetlenül ebben a részben, akár közvetetten a korábbiakban. Aki még kibírja nyitni a szemét az utolsó oldal után, az bizony nem sírt eleget, és nem eléggé duzzadt a szeme. Szegény könyvlapok is bánták nem egyszer az érzelemkitöréseimet, de nem tehetek róla, száraz szemmel képtelenség ezt a könyvet végigolvasni.

A három jó barát összetartása bámulatos volt. Akármilyen vita vagy veszekedés is volt köztük, végül mindig visszataláltak egymáshoz. A hűséget sokszor sztereotipikusan csak a párkapcsolatra vonatkoztatják, pedig ugyanolyan jelentőséggel bír akár egy baráti kapcsolatban is. Ron dühe és elkeseredettsége valahol érthető volt, mégis iszonyúan haragudtam rá, de kellett ez a jelenet ahhoz, hogy magára találjon, és rájöjjön, mi a fontos számára. Azon a ponton nem csak a kilátástalan küzdelem hatott rá így, hanem az irigység Harryre, a gazdag kiválasztottra, akinek soha nem kellett mások árnyékában élnie, fellobbant benne a féltékenység is, és Hermionéra legalább olyan mérges volt, mint Harryre. De Dumledore számított rá, hogy az út során valamelyikük nem fogja bírni a nyomást, és az valószínűleg Ron lesz, ezért gondoskodott róla, hogy visszataláljon barátaihoz.

Amikor fény derült a Halál Ereklyéinek létezésére, és az, hogy Harry úgy döntött, hogy mégis a horcruxok keresését folytatja, holott tudta, hogy Voldemortnak a Pálcák Urára fáj a foga, a legbölcsebb és legbátrabb döntés volt a részéről az egész történet során. Akkor nagyon büszke voltam rá, és később be is bizonyosodott, hogy jól döntött, Dumledore sem véletlenül a horcruxok felkutatását bízta rá. És annak ellenére tudott helyesen dönteni, hogy dolgozott benne a sok negatív érzés a professzor iránt. Nagyon sokan nem szeretik Harry karakterét, mert túl átlagos, és sokkal érdekesebb szereplők vannak, akikről pedig túl keveset tudunk. Én is vagyok úgy néha könyvekkel (sőt, filmekkel és sorozatokkal is), hogy pont a főszereplőt nem kedvelem, szóval senkit nem hibáztatok érte. Én sem mindig voltam oda Harryért, de alapvetően kedveltem, nagyobb bajom különösebben sosem volt vele. De akkor, ott abban a pillanatban nagyon szerettem, és megláthattuk benne azt a különlegességet, ami benne rejlett, a kis kiválasztottban. Bárki már az ereklyéket választotta volna.

Aztán ott van Piton. Ó, Piton. Mit is mondhatnék? Meglepett. Mindenkit. Senki nem számított ilyen fordulatra, és azt hiszem, a befejező rész után sok mindenkinek ő lett az egyik kedvenc szereplője. Hihetetlenül komplex és bonyolult a személyisége, és komolyan úgy gondolom, hogy az ő karakterének van a legnagyobb mélysége. Egyrészt végig ott munkálkodik benne egy gyermeki sértettség, amin képtelen túllépni, olyan mélyek a hegek a lelkében, hogy nem tud megbocsátani, nem tudja elengedni a múltat, és Harry annyira emlékezteti őt James Potterre, hogy nem tudja nem utálni a fiút, másrészt viszont ott van benne minden gyengéd érzés, amit elfojtott, amiről senki nem tudott, egyedül Dumbledore, és halálában megkérte a gyűlölt gyermeket, hogy nézzen rá, mert tudta, hogy láthatja benne rég halott szerelmét. Ha Harry tudta volna mindezt, talán másképp alakult volna Piton sorsa, de ennek így kellett lennie, áldozott egy rég elkövetett, borzasztóan súlyos hibáért. Meg kellett fizetnie, és a fizetség ugyanaz volt, amit annak idején elvett: emberélet.

Dumledore a másik nagy kérdőjel, és vele kapcsolatban az emberben csak a miértek merülnek fel. Miért nem mondott el mindent? Miért nehezítette így meg Harry dolgát? Ez fantasy, a hősnek egyedül kell átverekednie magát a nehézségeken, a bölcs tanító ezen a ponton már nem segíthet. Ezt megértve és elfogadva is munkálkodik bennem a sok miért némi keserűséggel vegyítve. Ennek ellenére, ha Dumledore mindent elmondott volna Harrynek, akkor semmi értelme nem lett volna megírni a sorozatot, mert minden öt perc alatt megoldódott volna, szóval aki ilyesmin rugózik, az gondolja át ezt.

A sok jó ember közül, akiknek meg kell halniuk, nem is tudom, kit sajnáltam jobban. Mindenkit. Nem tudnék egyetlen embert kiemelni, de ha Dobbyra és a Creevy fivérekre gondolok, egy kicsit talán jobban vérzik a szívem, mint általában. Dobbynak boldogtalan, sanyarú sorsa volt, pár szép és nyugodt év jutott osztályrészéül, miután Harry felszabadította, de sajnos élete nagy részét megalázva kellett eltöltenie. A kis Creevy fivérek pedig mindig idegesítő figurákként bukkantak fel a könyvekben, annyira szerették és csodálták Harryt, olyan nagyon közel akartak hozzá kerülni, főleg Colin, hihetetlenül szívfacsaró, hogy így kellett végezniük.

Dobby_PM_B7C24M1_DobbysFuneral_Moment
Dobby temetése. Photo on Pottermore.com

A befejezés kerek, Rowling minden szálat elvarrt, csak ne lenne olyan rövid. Sajnos a Harry Potter és az elátkozott gyermek nem kárpótol, nem kaptam meg azt a folytatást, amire a szívem legmélyén vágytam, és a hetedik részben nem nyúlt hosszúra a búcsú, nekem több idő kellett volna, hogy elköszönjek azoktól, akikkel együtt felnőttem, és átéltem mindent, amin keresztülmentek.

Nagyívű, fantasztikus, zseniális fantasy sorozat ez, egy igazi monumentális mestermű, egyszerűen csak és kizárólag szuperlatívuszokban lehet róla beszélni, és az értékeléseimben kb. a negyedét sem írtam le a valódi nagy titkoknak, hosszú-hosszú bejegyzéseken keresztül lehetne taglalni minden egyes részletét. Bátran és jó szívvel ajánlom mindenkinek elolvasásra, aki szeretne megismerkedni egy nem mindennapi fantasy sorozattal, és részt venni egy utazáson, amely egy életre szól.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s