Kavagucsi Tosikadzu: Mielőtt a kávé kihűl (Mielőtt a kávé kihűl 1.)

Fülszöveg
A Funiculi Funicula kávézó legendája. Azt beszélik, hogy aki ennek a kávézónak egy bizonyos székére ráül, időutazásra indulhat. Kívánság szerint a múltba vagy a jövőbe repítheti egy különleges kannából szertartásosan kitöltött kávé. Csakhogy az időutazónak néhány szigorú szabályt tiszteletben kell tartania:
1. Az időutazás során csak azokkal az emberekkel találkozhat, akik már jártak a kávézóban.
2. Bármit tesz is “odaát”, a jelent nem változtathatja meg.
3. A kérdéses széken általában ül valaki, de néha elhagyja a helyét. Csak ilyenkor lehet elfoglalni azt a széket.
4. Az időutazás közben nem lehet felállni, vagy átülni máshova.
5. Az utazás akkor kezdődik, amikor kitöltik a kávéját, és akkor végződik, amikor kiürül a csésze. De meg kell innia a kávét, mielőtt kihűl.

Ez még közel sem az összes szabály. Az emberek mégis késztetést éreznek rá, hogy ellátogassanak a Funiculi Funiculába, és kikérjék a hétköznapinak cseppet sem mondható feketéjüket. Közülük most négy nő szívmelengető történetét ismerheti meg olvasó. Ön betérne egy feketére, ha tudná, hol van ez a hely?

Amikor elkezdtem olvasni a könyvet, nagyon ambivalens érzéseim voltak, néhány dolgot nem értettem, illetve voltak kérdéseim, amelyekre magyarázatot szerettem volna kapni, úgyhogy nem igazán szippantott be, magamban folyamatosan kommentárt fűztem szinte minden egyes bekezdéshez. Aztán valahol a második történet közepe táján megtört a jég, egyszerűen csak elkezdett érdekelni, elkezdtem izgulni a szereplőkért, a harmadik történetre pedig igazán megszerettem.

A könyv négy történetet tartalmaz, melyek azonban összefonódnak, amit nagyon szerettem. Érdekes, olykor megható, máskor pedig szomorú és fájdalmas módon kapcsolódott össze a szereplők sorsa, de így vagy úgy mind részesei lettek egymás életének.

Az időutazás egyik szabálya, hogy bármi is történik a múltban vagy a jövőben, az nem változtat meg semmit, minden ugyanúgy fog megtörténni, ahogyan egyébként is történne. Sokan emiatt ki sem próbálják az időutazást, mert úgy gondolják, hogy ha nem változtat semmit az események során, akkor semmi értelme az egésznek. Pedig van értelme, nagyon is sok. Az időutazóknak nem az számított igazán, hogy meg tudják változtatni a múltat vagy a jövőt (nyilván szerették volna, de tisztában voltak vele, hogy ezt nem lehet, és ennek ellenére vállalkoztak rá), nekik lelki megnyugvásra volt szükségük, arra, hogy könnyítsenek a lelkiismeretükön, hogy elmondjanak egy szerettüknek valamit, amit már nem lehet, vagy hogy lezárjanak egy elvarratlan szálat. Szükségük volt arra, hogy ezeket megtegyék, hogy megértsék, feldolgozzák és elfogadják a történteket, és tovább tudjanak lépni az életükben.

A könyv körkörössége nagyon szép, és ad egy teljességet mind a négy történetnek, a végén ugyanott vagyunk, ahonnan indultunk: a kávézóban, a jelenben, ugyanazokkal a szereplőkkel, akiket megismertünk, de lélekben mindenki megváltozott egy kicsit. A leggyönyörűbb történet az utolsó volt, én is ugyanúgy döntöttem volna Kei helyében, hatalmas, de tökéletes áldozatot hozott.

Volt néhány részlet, amit nem igazán értettem, és jó lett volna, ha ezekre egy kicsit nagyobb hangsúlyt fektet a szerző. Az első a kávé kihűlésének ideje. Mennyi idő, míg kihűl egy csésze kávé? Nem tudom, mert én nem kávézok, de a környezetemben sokan, és a frissen lefőtt, forró kávénak biztos kell legalább egy fél óra, míg teljesen kihűl, de aki tudja pontosan, mennyi ez az idő, cáfoljon meg nyugodtan és írja le. Ennek azért van jelentősége, mert az első történetben Fumiko alig tud pár mondatot mondani az időutazása során, míg például a harmadik és negyedik történetben számomra sokkal hosszabb időnek tűnt, amit Hirai és Kei múltban és a jövőben eltöltöttek. Ráadásul az sem derül ki, hogy mennyire melegen kapják meg a kitöltött kávét, pedig ebből a szempontból ez is nagyon fontos.

A megragadt kísértet szimbolikája nagyon tetszett, de kíváncsi lettem volna, ha valaki más úgy végzi, mint ő, és átveszi a helyét, akkor vele mi lett volna? Vajon eltűnt volna? Vagy esetleg átült volna egy másik székre?

Néha a szlenget egy kicsit a szövegkörnyezetbe nem illőnek éreztem (pasi, pasas, fickó, csaj – egyébként sem szeretem ezeket a szavakat), és ez időnként ki tudott zökkenteni, de ez már csak az én kukacoskodásom. Félreértés ne essék, nem vagyok sznob, aki csak válogatottan a magyar helyesírás minden egyes szabálya szerint tökéletesen beszél, csak vannak szavak, kifejezések, amik egyszerűen irritálnak, kiváltképp ha egyébként egy érdemes és értékes olvasmányban tűnnek fel.

A döcögős kezdet ellenére nagyon szerettem és élveztem a könyv olvasását, mert igazán megérintett. Egy-két szereplő csak apró-cseprő probléma miatt akart visszamenni a múltba, amelyek elsőre nem is tűnnek olyan fontosnak, de nekik az, és ha jobban belegondolok, az én életemben is biztosan vannak olyan dolgok, amelyek mások számára semmiségeknek tűnnének, számomra mégis jelentőséggel bírnak (és azt hiszem, ez elmondható az emberek többségéről), ezért tudtam megérteni ezeket az embereket a kétségeikkel együtt.

Míg sokan azért nem akarták kipróbálni az időutazást, mert szerintük az a szabály, miszerint bármit tesz is “odaát”, a jelent nem változtathatja meg, értelmetlenné teszi az egészet, szerintem ez egy nagyon jó és szükséges szabály. Mi a garancia arra, hogy ha megváltozik a dolgok kimenetele, akkor úgy változik meg, ahogyan azt az időutazó szeretné? Mi van, ha a dolgok nem jobbra, hanem rosszabbra fordulnak? Az előbbire nincs semmi garancia, és ki merné vállalni a kockázatot?

A rövidsége ellenére viszonylag sokáig olvastam (négy napig, minden napra egy történet), mert ezen a könyvön nem szabad átrohanni, és jó is volt ez így, sokkal jobban ki tudtam élvezni, és eltöprengeni a történeteken. Mély nyomot hagyott bennem, biztos, hogy többször el fogom még olvasni.