Margaret Atwood: A szolgálólány meséje (A szolgálólány meséje 1.)

A szolgálólány meséjeFülszöveg
Fredé asszony a jövő letéteményese. Olyasmire képes, amire csupán a nők töredéke: gyermeket szülni. Gileád állama különös figyelmet fordít arra, hogy ő társai megértsék, a szülés életük egyetlen célja és értelme. A vallási fundamentalista alapokon kormányzott ország átnevelő központokban készíti fel a termékeny nőket, hogy aztán az uralkodó elithez tartozó családokhoz kerülve két éven belül teherbe essenek a ház urától – a féltékeny, ám gyermekre vágyó Feleségek irigy pillantásától kísérve. Fredé a Parancsnok házában igyekszik belesimulni a hétköznapokba, megfelelni a dogmatikus vallási előírásoknak és mindenekelőtt megfoganni. Ha eltévelyedik, felakasztják a Falra, vagy kiűzik a Telepekre a Nemnők közé hullákat égetni. A Parancsnok azonban egy este a szobájába hívatja, a szigorú tiltás ellenére teljesen egyedül, amire Fredé akkor sem mondhatna nemet, ha akarna.

Margaret Atwood disztópiája megrázó vízió egy olyan világról, ahol a nők egyetlen szerepe, hogy a vallás, az állam és a szaporodás szolgálatában állnak. A szerző „ellenjóslat”-nak nevezte regényét, mondván, ha ez a jövő részletesen leírható, talán nem fog bekövetkezni. A mára klasszikussá vált kultuszregényét 1986-ban Booker-díjra jelölték, 1987-ben pedig megnyerte ez első Arthur C. Clarke-díjat, több mint negyven nyelvre lefordították, és számos filmet és színházi feldolgozás után 2017-ben tévésorozatot is bemutattak belőle.

Töredelmesen bevallom, hogy nem ismertem ezt a könyvet, a sorozat kapcsán hallottam róla először, ami meglep, mert elég híres és mára már klasszikussá vált könyv. A politikai szegmensébe, aminek kapcsán az utóbbi időben felkapták, nem szeretnék belemenni, hosszú is lenne, és nem is amiatt olvastam el, hanem egyszerűen csak azért, mert nagyon szeretem a disztópiákat.

Ha egy könyvnek van adaptációja, akár film, akár sorozat, nem mindig nézem meg, ez attól függ, hogy mennyire tetszett a könyv, de ha meg is nézem, szigorúan csak a könyv után. Úgy vélem, egyértelmű, hogy miért: ha ismerem a történetet, és vannak benyomásaim róla, akkor már nem ugyanaz az élmény elolvasni. Most viszont megszegtem eme szent szabályomat, és először a sorozatot néztem meg.

A regényt két szuszra elolvastam, nem valami hosszú, ráadásul elég olvasmányos is, és bizony feszült, nyomasztó hangulatú, szóval fenntartotta az érdeklődésemet, annak ellenére, hogy a sorozat alapján már tudtam, mi fog történni. (Bár erre nem lehet mindig alapozni, vannak ugyebár olyan filmek, amik teljesen máshogyan végződnek, mint a könyvek, amelyek alapján készültek.)

Ez nem az a fajta disztópia, ami hemzseg a harcos akciójelenetektől, de én ezt egyáltalán nem bántam, sőt, nem is baj, hogy nem arról szól az egész, hogy a főhős végigver mindenkit, aztán visszaáll a béke és boldogan élnek, míg meg nem halnak.

Az írónő nem sokat bajlódik a világfelépítéssel, a kezdés in medias res, kell egy kis idő, mire összeáll a kép. A főszereplő, Fredé szolgálólány, mivel már szült egy gyermeket, termékenynek nyilvánították, ezért terméketlen, gyermektelen, magas rangú családoknál kell szolgálnia. Havonta egyszer, rituális keretek között együtt kell hálnia a ház urával, utána pedig reménykedhet, hogy megfogant. Fredé neve egyébként nem fantázianév – ahogyan azt először hittem -, hanem a Parancsnok (Fred) neve után kapta, ezzel is jelezve, hogy ő nem önálló egyén, hanem a ház urának a tulajdona, hozzá tartozik.

A cselekmény két síkon játszódik, sok a visszaemlékezés, ami könnyíti a megértést, és megismerteti Gileád állam létrejöttének történetét. Az ország teljes mértékben vallási alapokon nyugszik, minden borzalmat és kegyetlenséget az Úr nevében követnek el, pontosan úgy, ahogyan annak idején, a keresztes hadjáratok során is Isten nevében gyilkoltak, vagy égették a boszorkányokat, eretnekeket.

A szolgálólányok élete borzasztóan ingerszegény, naponta egyszer egy másik társukkal elmennek vásárolni – természetesen minden sarkon fegyveres őrök strázsálnak, tehát megszökni esélyük sincs -, havonta egyszer tulajdonképpen megerőszakolják őket, és néha elmennek az orvoshoz. Van egy-két „közösségi esemény”, pl. a Feloldozás, ám ezek is inkább az elrettentést szolgálják. Ezeken kívül egész nap a szobájukban ülnek, és nem csinálnak semmit. Tépelődnek, siratják az elmúlt életüket, és azon tipródnak, hogy vajon mi lehet a férjükkel vagy a gyermekükkel. Vannak, akik könnyebben beletörődnek helyzetükbe, mások nehezebben békélnek meg. Akad, aki inkább öngyilkos lesz, más vár, hátha adódik egy alkalom, amikor megszökhet, de azért van egy mozgalom – mint minden elnyomó diktatúra idején -, amely próbálja megdönteni a rendszert. Fredé többé-kevésbé elfogadta a helyzetét, sok mindent ugyanis nem tehet, hiszen élni akar, és tudja, ha kihágást követ el, az életével játszik.

Ami miatt nagyon szeretem ezt a regényt, az az, hogy hihetetlenül valósághűen fest le egy esetleges jövőképet. Tökéletesen szervezett elnyomó rendszer, ahol az egyénnek nincs szabadsága, sőt, tulajdonképpen az egyén nem is létezik, főleg akkor nem, ha nő. A hangvétele nagyon rezignált és fojtogató, nem az a drámai fordulatokban bővelkedő fajta, de nem is attól lesz feltétlenül jó egy disztópia, hogy minden második oldalon lövik és ütik egymást. Itt nincs nagy csatajelenet, ahogyan harcos amazonok sem, csak megtört nők, akik beletörődtek a sorsukba, mert egyszerűen nincs más választásuk. Vagy élnek így, vagy meghalnak.

Néha úgy gondoltam, hogy sok mindent másképpen tettem volna Fredé helyében, aztán mégis arra a következtetésre jutottam, hogy nem tudhatom, mit tennék egy ilyen szituációban. A nyugodt, normális életemben, a kedvenc fotelomban ülve nem lehet megítélni egy kitalált karakter cselekedeteit, mintha valóban azok között a körülmények között élnék. Ráadásul személyiségfüggő, ki hogyan élné meg ezt az egészet, itt is volt, aki lázadt (vagy legalábbis próbált), mások hűségesek voltak a rendszerhez (vagy annak látszottak), voltak, akik várták a változást, de nem tettek érte semmit, csak szépen, csendben követték a szabályokat.

Hogy Margaret Atwood mennyire valós jövőképet festett le, nem tudom. Lehet találgatni, jóslatokba bocsátkozni, de azt senki sem tudhatja, hogy valójában mi vár az emberiségre. De akármi is, érdemes elgondolkodni azon, hogy milyen irányba tartanak a dolgok, és azok milyen következményekkel járnak. Mert a nemi szerepek kérdése csak egy kis szelete a társadalmi problémáknak, és nem is a legnagyobb. Nem tartom reális jövőképnek azt, amit Margaret Atwood lefestett ebben a könyvben, szerintem egészen más jellegű veszélyek várnak ránk. Ettől függetlenül ijesztő ez a sarkított és túlzásokkal teli elképzelés, amit az írónő lefest, és a legkevésbé sem szeretnék egy ilyen világban élni, na de ki szeretne? De tényleg nem gondolom, hogy ha egyszer valóra válik egy negatív jövőkép, az a társadalom egyetlen problémájára fog építeni. Persze ez is egy alternatíva, hiszen A szolgálólány meséjében megvan a magyarázat arra, hogy miért alakultak így a dolgok, és lett a nők egyetlen feladata a szülés, és erre fókuszálva Margaret Atwood egy nagyon is lehetséges, reális világot fest le.

Szörnyű, de elgondolkodtam olvasás közben, hogy ha választhatnék, akkor mi lennék? Szolgálólány vagy Feleség? A szolgálólányok ugyanis termékenyek, de elnyomottak, a Feleségeknek valamivel több szabadságuk van – bár nekik sincs túl nagy mozgásterük, és rájuk is szigorú szabályok vonatkoznak -, de terméketlenek. Ilyesmin elmélkedni, milyen hülyeség már… Nem? De csak nem hagyott nyugodni a gondolat, és arra jutottam, hogy inkább lennék szolgálólán, mert lehet hogy megélném, hogy egyszer eljön a diktatúra vége, és még lehetnek gyermekeim, alapíthatok családot. Persze ez korántsem biztos, vagy egyszerűen csak túl idős lennék már ahhoz, hogy szüljek, de az esélyért, a reményért megérné. Úgyhogy bizarr módon a két rossz közül ezt a rosszat választanám… Ráadásul őszintén nem éreztem, hogy a Feleségek sokkal szabadabbak, boldogabbak lennének. Keserűek, féltékenyek és magányosak voltak, és az, hogy magasabb rangúak voltak, nem jelentette azt, hogy sokkal több mindent megtehettek, mint a szolgálólányok.

A befejezés nyitott, amivel kapcsolatban vegyes érzéseim vannak. Egyrészt egy kicsit dühített, mert szerettem volna megtudni, mi történt Fredével, és úgy általában véve az egész rendszerrel, másrészt viszont úgy éreztem, jó ez így, az írónő adott útravalónak egy kis gondolkodnivalót. Az én olvasatomban egy negatív és egy pozitív befejezés ugyanúgy elképzelhető. Annak, hogy Fredét kivégzik, vagy minimum megkínozzák ugyanannyi a valószínűsége, minthogy valóban létezett egy mozgalom beépített emberekkel, akik az elnyomók ellen dolgoztak, és elmenekítették Fredét, később pedig megdöntötték a rendszert.

The Handmaid's Tale
Photo on IMDb.com

A sorozat nagyon jól sikerült, a történet is nagyjából követte a könyv cselekményét, bár néhány helyen bővebb volt, és itt-ott el is tért, de nem rugaszkodott el túlságosan. A szereplők viszont nem hasonlítottak a könyvbéliekre, míg a könyv alapján a Parancsnok ősz hajú volt, a felesége pedig beteges, és bottal járt, Glené pedig teltebb, mint Fredé, addig a sorozatban a Parancsnok fiatalabb, mint a könyvben, ahogyan a felesége is, ráadásul nem biceg, és Glené vékonyabb alkatú, mind Fredé. Persze ez nem ront az élményen, mert a könyv hangulatát számomra tökéletesen visszaadta a sorozat, de időnként egy kicsit zavart, mert nem lenne olyan nagy dolog pontosan visszaadni a cselekményt és a karakterek kinézetét, illetve jellemét. Tudom, hogy ezek nem nagy dolgok, és sokszor nem nagy az eltérés egy-egy szereplő megjelenését vagy egy jelenetet illetően, de nem értem, hogy ha valaki ősz hajú, akkor miért nem lehet ősz hajú színészt választani a megformálására. Főként arra való tekintettel, hogy jelen esetben jelentősége van a karakterek külső és belső tulajdonságainak egyaránt. Az, hogy a Parancsnok és felesége idősek és betegesek, jelképezik az elmúlást, a terméketlenséget a fiatal szolgálólányok életerejével és termékenységével szemben. Ettől eltekintve azonban teljesen át tudtam érezni könyv olvasása során tapasztalt negatív, komor légkört, sőt egy idő után a sorozat túlnőtt a könyvön. Sokkal bővebb mondanivalót hordoz magában, a színészek játéka rendkívül erős, és hozzátesz olyan plusz tartalmat és üzenetet, amit a könyvből nem feltétlenül lehet kiolvasni. A második évad ugyebár már nem is a könyv alapján készült.

Június 5-én egyébként érkezik a harmadik évad, habár az elsővel a könyv cselekménye véget ér, nem bánom. Még akkor is, ha Margaret Atwood nem írt további részeket, érdekel egy alternatív folytatás.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s