Sarah Addison Allen: A barackfa titka

A barackfa titkaFülszöveg
A harmincéves Willa Jackson – egy generációkkal korábban anyagi romlásba dőlt régi, előkelő déli család sarjaként – kétes hírnévnek örvend. A Blue Ridge Madam – amit még Willa ükapja építtetett, és ami annak idején az észak-karolinai Walls of Water legpompázatosabb otthonának számított – évek óta a szerencsétlenség és a botrány jelképe. Willa megtudja, hogy volt osztálytársa – a nemesi származású Paxton Osgood – kívülbelül fel akarja újíttatni az épületet, hogy első osztályú fogadót alakítson ki belőle. Ám amikor az építkezés közben egy csontváz kerül elő a magányosan álló barackfa alól, rég eltemetett titkok kerülnek napvilágra, a városkában pedig furcsa események követik egymást. A véres rejtély minden várakozás ellenére közelebb hozza egymáshoz Willát és Paxtont, akik közösen kénytelenek szembenézni a két család szenvedéllyel és árulásokkal teli történetével, illetve kideríteni az igazságot, amely a mai napig hatással van az élők sorsára.

Évekkel ezelőtt kiszemeltem már ezt a könyvet, nagyon szeretem a családregényeket és a misztikus történeteket, ebből adódóan a misztikus családregényekért kifejezetten rajongok. Nem tudtam pontosan, mire is számítsak, de valamiért úgy gondoltam, hogy ez egy kicsit komorabb hangvételű regény, aztán rájöttem, hogy ez egy könnyed kis chick lit, ami viszont nem igazán az én világom. Eleinte egy kicsit idegesített is, és megijedtem, hogy már megint mellényúltam.

Adott négy kiváltságos főszereplő, akik szépek és gazdagok, és négyből kettő ki nem állhatja egymást, bár igazából ők maguk sem tudják, hogy miért. Willa ugyan nem olyan jómódú, mint Paxton, de neki sincsenek anyagi gondjai. A szülei már sajnos nem élnek, de idegbajt kapok attól, ha valahol azt olvasom, hogy az egyik karakter úgy jutott árvaságra, hogy valamelyik vagy mindkét szülője autóbalesetben halt meg. Ez olyan elcsépelt, ennek ellenére sok szerző előszeretettel él ezzel a megoldással. Ilyenkor azt érzem, hogy azért teszik ezt, mert nem tudnák hitelesen beilleszteni a szülők karakterét a történetbe, vagy egyszerűen csak úgy gondolják, hogy a megtört lelkű főszereplőt jobban fogják kedvelni az olvasók. De miért mindig autóbaleset? Erre sosem fogok rájönni… Persze mindenki szép, és mindig úgy néz ki, mintha skatulyából húzták volna ki, még az is, akit egyébként nem. Itt a férfiak is gyönyörűek, már-már félistennek beillő teremtmények, Paxton mindennap pózolhatna a Vogue címlapján, Willának elképesztően dús haja van, és Paxton (aki egyébként MINDIG tökéletesen néz ki, még akkor is, amikor leugrik a sarki kisfüstösbe sörért) zavarban érzi magát mellette. Willa persze Paxton mellett érzi magát zavarban, mert ő annyira tökéletes jelenség. Ki érti ezt?

Eleinte nagyon idegesített ez a sok felszínes tökéletesség, de ahogy haladt előre a történet, úgy kezdett el egyre jobban érdekelni, és szerencsére a karakterek is pozitív irányba fejlődtek, és kiderült, hogy több van bennük annál, mint ahogyan azt elsőre gondoltam.

Alapvetően négy szereplő élete köré összpontosul a történet, de a legnagyobb hangsúly Willáén van, aki egyedül él az észak-karolinai Walls of Waterben. A Willa ükapja által épített Blue Ridge Madam barackfája alatt talált csontváz összehozza az egykori iskolatársakat – Willát, Paxtont, Colint (Paxton ikertestvére) és Sebastiant – , akik között kapocs kezd el kialakulni, annak ellenére, hogy sosem voltak igazán jóban, és persze a szerelem is fellobban közöttük. Willa és Paxton nagymamái fiatalkorukban nagyon jó barátnők voltak, ők alapítottak meg 1936-ban a város nőegyletét, régi barátságukat és életüket azonban számos titok szövi át. Willa és Paxton nyomozni kezdenek, hogy kiderítsék, kinek a csontvázát találták meg a barackfa alatt, és hogy mi történt hetvenöt évvel azelőtt…

Ami nagyon tetszett a könyvben az az, hogy a szerző milyen szépen összehozta a karaktereket. Távol álltak egymástól, aztán mégis közel kerültek, Willa és Paxton között barátság alakult ki, de ez egyáltalán nem volt erőltetett, lépésről lépésre szépen fel volt építve, a végére már egyikük sem idegesített, egészen megkedveltem őket. Változáson mentek keresztül, de nem a valóságtól elrugaszkodott módon, nem voltak hiteltelen, hollywood-i nyálas jelenetek. A történet hangulata sem volt rossz, eleinte nehezen tudtam ráhangolódni, de a végére egészen elkapott.

A központi rejtély egy kicsit lapos és elég könnyen kitalálható volt, vártam volna még egy kis csavart, de ez annyira nem vont le számomra a történet értékéből, mert úgy éreztem, hogy itt igazán nem is azon volt a hangsúly, hogy mi történt régen, hanem azon, hogy ez hogyan hat a leszármazók életére, és ők hogyan tudnak megküzdeni a saját nehézségeikkel, és végre elkezdeni igazán élni.

A kezdeti nehézségek ellenére a végére egészen megtetszett a könyv, egy kicsit olyan érzésem volt, hogy a karakterekkel együtt a szerző és a történetvezetés is fejlődött, és egyre jobb lett. Összességében véve pozitív érzésekkel zártam be. A kedvencem ugyan nem lett, de az újraolvasandók táborába bekerült. Ajánlom a könyvet mindenkinek aki egy könnyed, de minőségi romantikus regényre vágyik, megspékelve egy kis családi titokkal. Ami misztikus családregény kategóriában nálam az első, az még mindig a Highgate temető ikrei. Nem ilyen habkönnyű, sokkal komorabb, nagyobb volumenű családi titokkal, igazán borzongató, misztikus, teljesen magával ránt.

A fordítás viszont annyira nem tetszett, habár nem tudom, eredeti nyelven milyen, de azért voltak eléggé bugyuta szófordulatok és oda nem illő megjegyzések. Ami ilyen szempontból végképp feltette az i-re a pontot, az a “lécci” volt. Amúgy az esetek többségében mindig a Könyvmolyképző kiadványainál futok bele béna fordításokba, az elírásokba és a helyesírási hibákba. Mindegy, ez nem a szerző és nem a könyv hibája.

4 gondolat “Sarah Addison Allen: A barackfa titka” bejegyzéshez

  1. Örülök, hogy végül is tetszett a könyv :) Amúgy szerintem is bajosak a SAA könyvek fordításai, ezért is olvasom csak eredetiben. Pont ez volt az első angol nyelvű könyvem, így közel áll a szívemhez :)

    Kedvelés

    1. Eleinte tényleg döcögősen ment az ismerkedés, de szerencsére jó érzésekkel zártam be, mert volt benne pozitív fejlődés, és ez egyáltalán nem volt gagyi vagy erőltetett, hanem tényleg őszintének éreztem. Na, igen, a nyelvezetével valóban voltak gondjaim, csak ugyebár nem tudtam, hogy ez mennyire tudható be a fordításnak, de ha azt mondod, hogy a többi is ilyen, akkor lehet, hogy inkább angolul fogok olvasni az írónőtől.

      Kedvelés

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s