E. M. Remarque: A Diadalív árnyékában

A Diadalív árnyékábanFülszöveg
Még nem vették át a szót a fegyverek, de már nyomasztóan gyülekeznek a viharfelhők Európa felett. Egymás után kebelezik be a nácik a kontinens országait, és megindul az emigránsok áradata Párizs felé, ahol még látszólag változatlanul folyik az élet. Papírok nélkül vagy útlevéllel bujkálnak ezrek és ezrek abban a reményben, hogy sikerül elmenekülniük a világváros forgatagában. Ravic doktor német koncentrációs táborból szökött át, és éli a menekültek ingatag életét. Sorsában, viszontagságaiban érzékeljük a második világháború előestéjének baljósan ellentmondásos légkörét. A menekült orvos lépteit követve bepillantást nyerünk szállodákba, kórházakba, polgári otthonokba, bisztrókba és bordélyokba, lebujokba és fényes estélyekre, vele érzünk szenvedélyes szerelmének verőfényében és poklában, szemünk előtt hömpölyög a kivilágított bulvárokon a metropolis élete: fény és árnyék, szerelem és prostitúció, becsület és aljasság, igaz emberség és ocsmány besúgás. Aztán hadüzenet és elsötétítés. 

A regény 1938-39-ben játszódik. Cselekménye izgalmas, mozgalmas, igazi humánumot és minden elnyomás, erőszak, igazságtalanság gyűlöletét árasztja. Ezért a legsikeresebb még Remarque számos népszerű műve közül is. 

A bejegyzés cselekmény leírást tartalmaz!

Ebben a bejegyzésben azt írtam, hogy erről a könyvről már nem fogok és nem is akarok írni. Nos, most egy sokadik újraolvasás után mégis másképp döntöttem, mert rengeteg gondolat kavarog bennem. Én ezt a könyvet mindenkinek ajánlom, nemtől, kortól és attól függetlenül, hogy alapvetően ki milyen témájú könyveket szeret olvasni, mert ez a történet maga az élet, ami a halál és elnyomás árnyékában is lelket simogató. Számomra ez tipikusan az a könyv, ami folyamatosan eszembe jut, akkor is foglalkoztat, ha éppen már régóta nem volt a kezemben. Évekkel ezelőtt olvastam utoljára, ettől függetlenül a két olvasás közötti időszakban is rengeteget gondolkodtam rajta, és azokon a gondolatokon és érzéseken, amiket elindított bennem az első olvasás óta, ami valamikor tizenéves éveim közepén volt.

A cselekmény 1938-ban kezdődik Párizsban, ahol a művelt, iskolázott és intelligens, negyvenes éveiben járó Ravic doktor menekültként él, és feketén praktizál egy francia klinikán, német diplomáját ugyanis nem fogadják el az országban. Egy koncentrációs táborból szökött meg, és álnéven tengeti a mindennapjait egy szállodában, ahol zömében szintén menekültek élnek papírok nélkül, vagy hamis papírokkal. Még nincs háború, de mindenki tudja, vagy legalábbis sejti, érzi, hogy hamarosan ki fog robbanni, a feszültség tapintható a levegőben, ahogyan a könyv lapjain is. Egy-két órára boldog tudatlanságba lehet menekülni előle egy szerető társ karjaiba merülve, vagy a pohár fenekére nézve, de előbb-utóbb elkerülhetetlenül szembe kell nézni vele.

Ravic megismerkedik a fiatal, szőke, gyönyörű, rendkívül vonzó Joan Madou-val, akivel elég hamar egymásba gabalyodnak, hiszen egyiküknek sincs semmijük, csak a másik ölelő karja. Bevallom, nem annyira örültem, hogy Remarque egy ilyen nőt szánt Ravicnak, Joan ugyanis – mint később kiderül – eléggé könnyűvérű, és szellemileg sincs egy szinten a művelt orvossal, a megnyerő külsején kívül nincs benne semmi, sokszor nem is érti miről beszél neki Ravic, nem túl mélyek a gondolatai, sem az érzelemvilága. Márpedig ebben a regényben mély, filozófiai eszmefuttatások vannak, és friss, üde, szellemi monológok és párbeszédek, gazdag érzelemvilág, és ezt szeretem benne a legjobban, sőt, merem állítani, hogy a legjobb párbeszédeket eddig ebben a regényben olvastam.

Eugenie-t a műtőben találta. A nővér nikkelt fényesített. Kedvenc foglalatosságainak egyike volt ez. Annyira elmerült a munkájában, hogy nem hallotta a lépteket.
– Eugenie – szólította meg Ravic.
A nővér összerezzent, és hátrafordult.
– Ó, maga az? Csak ijesztgetni tud?
– Nem hiszem hogy ennyire erős egyéniség lennék. De magának sem kellene ám ijesztgetnie a betegeket mindenféle mesékkel a honoráriumról meg a költségekről.
Eugenie, kezében a törlőronggyal, büszkén kiegyenesedett.
– Pletykált a kis kurva.
– Eugenie – válaszolta Ravic –, az olyan nők között, akik sose feküdtek le egyetlen férfival sem, több kurvát találhat, mint azok között, akiknek ez keserves kenyérkereset. Ettől függetlenül a kislány nem pletykált. Mindössze annyi történt, hogy maga egy rossz napot szerzett neki.
– Hát aztán! Nebáncsvirág, ilyen életmóddal.
Te két lábon járó erkölcsi katekizmus, gondolta Ravic. Utálatos erénycsősz – mit tudhatsz te erről az elhagyatott kis kalaposlányról, akinek volt bátorsága elmenni ugyanahhoz a bábához, aki a barátnőjét már elfuserálta – aztán ugyanabba a kórházba, amelyikben az a másik meghalt, és minderről nincs több mondanivalója, csak annyi, hogy: mit tehettem volna, meg: miből fogom kifizetni…
– Miért nem megy férjhez, Eugenie? – kérdezte hangosan. – Egy több gyerekes özvegyemberhez. Vagy egy temetkezési vállalkozóhoz.
– Ravic úr – a nővér összeszedte minden méltóságát –, megkérhetem, hogy ne foglalkozzék a magánéletemmel? Ellenkező esetben kénytelen leszek panaszt tenni Veber doktornál.
– Úgyis azt teszi naphosszat. – Ravic őszinte örömére két piros folt jelent meg a nővér arcán. – Miért van az, Eugenie, hogy a jámbor emberek oly ritkán képesek megértésre? A legjobb jellemek a cinikusak; és a legkevésbé elviselhetők az idealisták. Ezen még sosem gondolkodott egy kicsit sem?
– Hál’ Istennek, nem.
– Gondoltam. Most megyek a bűn leányaihoz. Az Osirisba. Ha Veber doktor netán keresne.

Remarque kimondja azt is, amit kellemetlen és kényelmetlen kimondani, és nagyon éles meglátásai vannak, továbbgondolkodásra készteti az olvasót.

Visszatérve még egy kicsit Ravic-ra és Joanra, a kapcsolatok a legkevésbé sem ideális, sőt a mai divatos kifejezéssel élve mondhatnánk azt is, hogy toxikus, se veled se nélküled kínlódás az egész. Úgy vélem, hogy Remarque ezzel is a kor nyugtalanságára kívánt reflektálni, amilyen hektikus és ingatag Ravic és a menekültek élete, a világ helyzete, olyan ingatag és bizonytalan a férfi és a nő kapcsolata is.

SPOILER! Habár azt ugyebár meg kell jegyezni, hogy Joan bántotta, és hagyta el Ravicot, nagyon undorító dolog volt a nőtől, hogy nem várt a férfira, amikor Ravicot kitoloncolták, de úgy gondolom, hogy ez is egy utalás volt arra, hogy Ravic élete ilyen: mindig félnie kell, soha nem szabad senkihez és semmihez kötődnie, nem szerethet és nem bízhat. Az is aljas volt Joantól, hogy egyszerre két férfival akart együtt lenni, és hát valljuk be, elég nagy rüfke volt, amikor közte és Ravic között már ment a huzavona, sok férfi megfordult a hálószobájában, és még ő volt felháborodva, hogy Ravic így nem akar együtt lenni vele. Végig volt egy olyan érzésem, hogy nem biztos, hogy a megismerkedésük előtt Joan nem prostituáltként dolgozott, hiszen a későbbiekben is több férfival is kitartatta magát. SPOILER VÉGE. 

Párizs bővérű és nyüzsgő, Ravic is folyamatosan mozgásban van, ami teljesen érthető, kinek lenne kedve egy koszlott, lehangoló szállodai szobában ülni és várni, hogy mikor viszik el megint egy koncentrációs táborba. Megismerhetjük a párizsi éttermeket, szállodákat, mulatókat, egy magánklinikát, sőt, még egy bordélyba is beleshetünk, ahol Ravic időnként megvizsgálja az ott dolgozó lányokat.

Aztán egyszer csak feltűnik valaki Ravic múltjából, akinek a nyomorúságát és korábbi megkínzását köszönheti. A cselekmény eddig a pontig sem volt unalmas, de innentől még izgalmasabbá és mozgalmasabbá válik, ritkán képes könyvbéli karakterek csontig hatoló idegessége átragadni rám, de ezúttal az én pulzusom is felgyorsult minden alkalommal, amikor Ravic-é is.

Minden nyomasztó témája ellenére ez a könyv olyan, mint egy falat kenyér, mint egy hatalmas, felszabadító levegővétel, egy korty a kristálytiszta és friss levegőből. Ezt az érzést nagyon nehéz megmagyarázni, de talán az az oka, hogy a halál mellett minden ocsmány, nyomorult és szomorú reménytelenség legmélyén, a legsötétebb gödör alján jelen van a remény és az igazi, való, egyszerű, színtiszta, igazságos élet pislákoló lángja is, és az elkeseredés mellett egyszerűen csodálatosan felszabadító érzés ezt a regényt olvasni, mert intelligens, a végletekig az igazságot keresi, nem közhelyeket pufogtat, az élet legigazabb és legvelősebb bölcsességeit tartalmazza a maga csupasz valójában, hatásvadász körítés nélkül.

A vége persze nem szirupos cukormáz, nem lányregényes happy end, hanem a keserű valóság, egyszerre tettem le a könyvet ismét szomorúan és felszabadultan (ami a befejezést tekintve tényleg érthetetlen, de ami előtt van, abban imádok elmerülni). Remarque egyébként kiváló filozófus, imádom a gondolatait, ahogyan a világot láttatja, ez a könyv már az első olvasás alkalmával a bőröm alá mászott. A karakterrajzok is kiválóak, Ravic-ot és Morozovot nagyon megkedveltem, beírták magukat a kedvenc irodalmi hőseim közé. A tájleírások és az érzések leírása is teljesen magukkal ragadóak, Remarque egy szellő nyomán meglebbenő falevelet is úgy tud lefesteni, hogy ott akarok lenni, ki akarok nézni az ablakon, és én is látni akarom.

A könyvben egyébként nagyon-nagyon sokat isznak, méghozzá leginkább Calvados-t (elvétve vodkát és konyakot is), amit én egyébként nem ismertem, de ennek a regénynek a tiszteletére egyszer meg fogok kóstolni.

Nagyon ajánlom elolvasásra, én még egyetlen könyvre sem mondtam ezt, nem is szokásom ezzel dobálózni, és végtelenül irritál, amikor mások ezt pufogtatják, de ezt az egy könyvet kötelezővé tenném mindenki számára.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s