Margaret Atwood: MaddAddam (MaddAddam-trilógia 3.)

MaddAddamFülszöveg
A MaddAddam-trilógia befejező kötetének főszereplői Az Özönvíz évében megismert Zeb és Toby, akik a többi túlélővel együtt új életet kezdenek az elpusztult civilizáció romjain. A Guvat és Gazella központi figurája, Hóember súlyos sérüléséből lábadozik, így Tobyra hárul a feladat, hogy átvegye a próféta szerepét a táborba érkező Guvatkák között, és megpróbálja megértetni velük, miért és hogyan pusztult el a világ. A tábor lakóinak mindennapjai folyamatos küzdelemben telnek: a börtönként szolgáló gladiátorarénából kiszabadult vérszomjas bűnözők mellett a hiperintelligens hibrid disznófaj, a gömböcök is támadásra készülnek ellenük; és mindeközben megpróbálnak a Kertészek vezetőjének, Ádám Egynek is a nyomára bukkanni.

Margaret Atwood nagyszabású disztópiája a MaddAddam-trilógia. A Guvat és Gazella, valamint Az Özönvíz éve javított kiadásban jelenik meg a Jelenkor Kiadó gondozásában, a befejező kötet, a MaddAddam pedig most először olvasható magyarul.

Izgatottan kezdtem bele a trilógia harmadik kötetébe, mert amennyire taszított sokszor a Margaret Atwood által felépített világ, idővel minden beteges és bizarr mivolta ellenére elkezdett vonzani magához. A történet ott folytatódik, ahol a Guvat és Gazella cselekménye abbamaradt. A fülszöveg sajnos eléggé spoileres, szóval az, hogy Hóember életben marad-e, és csatlakozik-e a túlélőkhöz, nem kérdéses, így az izgalmi faktor kicsit alább hagyott bennem.

Nem egy kifejezetten mozgalmas regény, a cselekmény nem sokat halad előre, és itt is két szálon fut, csakúgy, mint az első két rész esetében. Sok a visszaemlékezés, Zeb és Toby mesélnek, és leginkább a korábban már megismert események és információk egészülnek ki újakkal. A jelenben annyira haladunk csak előre, hogy tanúi vagyunk annak, hogy akik túlélték a világjárványt, miként kezdenek el felépíteni egy új életet kvázi a semmiből.

A mozgalmasság hiánya ellenére nagyon élveztem a visszaemlékezéseket, főleg Zeb történeteit, a kedvenc részem az volt, amikor az erdőben történtekről és Ádam Egyről mesélt. Meglepő fordulat volt, amikor kiderült, hogy ki volt valójában Ádám Egy, és ki volt Éva Egy. Ez utóbbi eléggé sokkoló volt. Ahogyan a vírust megelőzően a hétköznapi élet leírását bemutató részek is.

Annak találgatása, milyen is lenne a világ az emberi kontroll megszűnése után – régen, egy rövid ideig –, a népszórakoztatás egyik émelyítő válfaja volt. Még online tévéműsorok is készültek róla: a számítógéppel generált tájképeken szarvasok legelésztek a Times Square-en, egymást követték a „megérdemeltjük a sorsunkat” kezdetű dorgálások, buzgó szakértők figyelmeztettek az emberi faj sorozatos ballépéseire. Az embereknek elegük lett belőle, ezt jelezték a kezdetben megugró, majd zuhanórepülésbe váltott nézettségi mutatók: a nézők a távirányítóval szavaztak, és a közelgő megsemmisülésről inkább átkapcsoltak az élőben sugárzott hotdogevő versenyekre, ha nosztalgiázni akartak; vagy a nagyszájú barátnős vígjátékokra, ha a plüssjátékokat kedvelték; vagy az Utcai Harc Fegyencekkel meccseire, ha a leharapott fülek jöttek be nekik; esetleg a csendesej.com élőben közvetített öngyilkosságaira, a PiCicák gyerekpornó-csatornára vagy a hullofejek.com élőben sugárzott kivégzéseire, ha már teljesen megcsömörlöttek. Ez mind sokkal emészthetőbb volt, mint az igazság.

A jelenben játszódó szál nem volt kifejezetten izgalmas, a mindennapok nehézségeiről, egy új világ felépítéséről és a szerelmi viszonyokról szólt, mégis szívesen olvastam ezeket a részeket is. A Guvatkák a túlélőkkel maradtak, Toby mesélt nekik, és tanítgatta őket. Kifejezetten tetszett, hogy Margaret Atwood hangsúlyt helyezett arra, hogy Guvat mindenféle hiedelemvilág nélkül alkotta meg a Guvatkákat, pontosan azért, hogy semmilyen nézeteltérés ne okozzon konfliktust közöttük. Naivan éltek, nem tudtak különbséget tenni jó és rossz között, de azt hiszem, azzal, hogy Toby írni tanította Feketeszakállt, Margaret Atwood arra próbált rámutatni, hogy a kulturális elemek előbb-utóbb minden közösségben megjelennek, és tarthatatlan, hogy a Guvatkák örökké egy buborékban, a világ minden befolyásától mentesen éljenek. És ez még akkor is így történt volna, ha rajtuk kívül emberek nem maradtak volna életben.

Két dolog miatt viszont ezt a kötetet sem éreztem tökéletesnek. Egyrészt hiányoltam, hogy nem derül ki, mi lett a világ további sorsa. A kötet szereplőiről kapunk információkat, de hogy végül újra benépesült-e a Föld, és hogyan folytatódott az élet a világjárvány pusztítása után, arról nem. Az első rész esetén amiatt volt hiányérzetem, hogy nem tudtunk semmit arról, milyen volt az élet azelőtt, pedig a terjedelem engedte volna, hogy képet kapjunk róla, itt érdekelt volna az az azután.

Másrészt pedig nem tudtam hova tenni Margaret Atwood jóságos hozzáállását. Az emberiség kapott még egy esélyt, és ez előtt egy kicsit értetlenül álltam, hiszen pontosan arra világított rá majd’ 1800 oldalon keresztül, hogy az ember rossz, kizsigereli a Földet, kegyetlenül bánik az állatokkal és embertársaival, hogy nem tisztel semmit és senkit. Ezek után én komolyabb “büntetésre” számítottam, arra, hogy akkor ennyi volt, rengeteg esélyt kaptatok, és nem tértetek észre, hát most vége. A vége egy kicsit szentimentálisra sikeredett, amit egyébként meg is könnyeztem, mert egyébként nem volt rossz befejezés, csak nem tudtam összehangolni a sorozat általános mondanivalójával. Ez a befejezés másfajta narrációhoz és mondanivalóhoz illett volna.

Nem érzem tökéletesnek a trilógiát, mindhárom rész kapcsán volt egy kis hiányérzetem, de összességében véve tetszett, és örülök, hogy elolvastam, mert sok fontos dologra világít rá, amik nagyon aktuálisak a ma emberének életmódját és a világ működését tekintve. Ami a legijesztőbb, és ezt Az özönvíz éve értékelésében is leírtam, hogy az összes disztópia és posztapokaliptikus regény közül, amit eddig olvastam, ez áll a legközelebb egy olyan világhoz, ami a viszonylagos közelmúltban ránk köszönthet.

Margaret Atwood is az alábbiakat írja a köszönetnyilvánításban:

Bár a MaddAddam fikció, egyetlen olyan technológia vagy biolény sem szerepel benne, ami nem létezik, nem áll fejlesztés alatt, illetve nincs rá elméleti lehetőség már jelenleg is.

Annak ellenére, hogy Margaret Atwoodot mindegyik regényben fel lehet ismerni, mert összetéveszthetetlen a hangvétele, A szolgálólány meséjének a stílusa (és nem a történetre gondolok, hanem az írásmódra) nekem jobban tetszett. Az a ridegség, amit a Guvat és Gazellában éreztem Az özönvíz évére és a MaddAddamra eltűnt, vagy legalábbis enyhült, ennek ellenére mégis jobban magával ragadott az, ahogyan A szolgálólány meséjét narrálta Fredén keresztül. Ami miatt viszont megszerettem, mint írót, az az, hogy felvállalja a kellemetlen és kényelmetlen témákat is, sőt, úgy veszem észre, minél inkább zavarba ejtőbb valami, annál szívesebben foglalkozik vele, és nem szájbarágós, gondolatai eredetiek és további gondolkodásra ösztönöznek, műveiben sem ad kész válaszokat, hanem csupán irányt mutat, és nem ragad le ott, hogy a világ fekete és fehér, hanem léteznek átmenetek is.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s