Charlotte Brontë: Jane Eyre

Jane EyreFülszöveg
Charlotte Brontë leghíresebb regénye, a Jane Eyre rengeteget elárul szerzőjéről: életrajzi elemekből épít fel Jane gyermekkorának keserves éveit, és lelke legmélyéből veszi hősnőjének megtörthetetlen, makacs jellemét is. A regény romantikus cselekménye és érzelmessége révén már első megjelenéseor nagy sikert aratott. Címszereplője, Jane egy koldusszegény árvalány, aki a lowoodi nevelőintézetben nő fel rideg, szigorú szabályok és embertelen körülmények között. Évek múltán aztán egy titokzatos kastélyban, Thornfield Hallban vállal munkát: a ház morózus urának, Mr. Rochesternek rakoncátlan gyámleánya mellett lesz nevelőnő. A korábbi évek viszontagságai után először úgy tűnik, hogy Jane végre nyugalomra és elfogadásra lel e falak között, sőt talán szerelemre is… de egy felfedezésre váró titok árnyékot vet minderre… A kastélyban időnként hátborzongató kacaj hasít bele az éjjeli csendbe, a folyosókon mintha ismeretlen léptek visszhangoznának, és egy alkalommal Mr. Rochester ágyát felgyújtja egy idegen kéz… A titkok lassú kibontása, a pompás stílus, a remek párbeszédek és az árnyalt, finom jellemábrázolás méltán biztosítják a regény előkelő helyét a világirodalom klasszikusai között és az olvasói szívekben egyaránt.

A bejegyzés cselekményleírást tartalmaz!

Korábban írtam a Jane Eyre-ről, nemrég azonban újraolvastam, és szerettem volna ismét írni róla, az előző bejegyzésem nem teljesen tükrözi, hogy mennyire imádom ezt a regényt, és miért is a kedvencem. Nem akartam spoilerezni, ezért sok mindent nem részleteztem, de most teljes egészében fogok írni a cselekményről, úgyhogy aki nem szeretne ilyesmibe belefutni, az ne olvasson tovább.

Össze sem tudom számolni, hogy hányszor olvastam ezt a regényt… Először kb. tizennégy éves koromban akadt a kezembe, és azonnal rabul ejtett, a szerelem pedig azóta is töretlen, időről időre újra elolvasom, és mindig képes többet adni, minden egyes olvasás alkalmával még inkább csordultig telik a szívem, mint azelőtt. Mindennel. Mert ez a regény minden létező emberi érzést felvonultat, ez nem csak egy romantikus regény két ember szerelméről, annak ellenére, hogy van benne jelentőséggel bíró szerelmi szál.

Én magam is olyan vadromantikus lélek vagyok, amilyen maga a regény is, ezért komor, de nem depresszív, komoly, de emelt hangulata, sajátos, semmivel össze nem hasonlítható, misztikus légköre azonnal magával ragadott. A szintén vadregényes romantikus angol vidék pedig a szívem csücske, ennél tökéletesebb helyszínen nem is játszódhatna a történet. A karakterek jellemeiről, természetéről tűpontos képet kapunk, és igencsak összetettek, hús-vér, élő, érző, lélegző emberek, nem csak kétdimenziós figurák. Van motivációjuk, valóban viszik előre a cselekményt, nem csupán szép szobanövényként funkcionálnak, mindenki kapcsolódik mindenkihez valamilyen módon, hatással vannak egymás életére. Nem tűnik ugyan fontosnak de nekem az, hogy milyen hű képet kapunk a szereplők külsejéről is, és arról, hogy hogyan változik meg testtartásuk, arckifejezésük érzelmeik hatására. Nem csak az derül ki, hogy kinek milyen színű a haja vagy a szeme, én nagyon ritkán találkoztam ilyen részletes és hiteles, nem bárgyú leírással egy szemöldökről, egy homlokról, egy arc vonaláról, egy áll formájáról.

A történet főszereplője Jane, aki fiatalon árvaságra jut. Nagybátyja (Mr. Reed, édesanyjának a testvére) veszi magához, aki azonban szintén meghal, így Jane-t nagybátyjának a felesége, Mrs. Reed (születetett Sarah Gibson) gondozza tovább. Kerestem a jó szót erre, de semmi nem fejezi ki eléggé, mert jóformán csak a szolgálók foglalkoznak Jane-nel, Mrs. Reed ugyanis gyűlöli, sem nem gondozza, sem nem neveli, csak korholja, szidja és bántja a kislányt, aki borzasztóan érzékeny, és egyszerűen képtelen elviselni, hogy őt nem szeretik, holott soha nem csinál semmi rosszat. Ezt nagyon át tudtam érezni, én is nehezen tűröm az igazságtalanságot, és szegény Jane mindenért büntetést kap, akármit csinál, csak azért, mert nem Reed. Aztán Mrs. Reed arra az elhatározásra jut, hogy iskolába küldi Jane-t, méghozzá a szigorúan vallásos, bentlakásos lowoodi intézetbe. Jane itt nyolc évet tölt el, először növendékként, majd tanítónőként dolgozik, de idővel rájön, hogy többre vágyik ennél. Kalandokat akar, izgalmakat, bejárni és felfedezni ismeretlen tájakat, tanulni, fejlődni, jobbá tenné önmagát és a világot is. Minden egyszerűsége ellenére heves tűz lobog benne, de ezt nem kiáltja világgá, nem ripacs, nem érzi úgy, hogy minden gondolatát meg kellene osztania a világgal, megőrzi magának gondolatait, álmait és vágyait. Aztán arra az elhatározásra jut, hogy új állás után néz, méghozzá úgy, hogy hirdet az egyik helyi újságban. Így szegődik el nevelőnőnek Mr. Rochester gyámleánya, Adèle mellé.

Thornfield Hall, a vidéki kúria, ahol Mr. Rochester él, megejtően gyönyörű, méltóságteljes, ám kissé sötét és titokzatos hely, ahol éjszaka furcsa kacagás hallatszik, és a harmadik emeleti folyosók még nappal is félelmetesek, nemhogy éjszaka. Jane szeret itt élni, mert szeretik és tisztelik, elismerik a képességeit, és Mr. Rochesterben egyenrangú társra talál. Először csak szigorúan plátói értelemben, később aztán teljesen beleszeret. Az érzései szépen lassan bontakoznak ki, apránként ébred rá, hogy a tiszteletnél többet érez a férfi iránt, és nem csupán felnéz rá, hanem szerelmes belé. Érzései mélyek és intenzívek, és borzasztóan elkeseredik, amikor megtudja, hogy Mr. Rochester valaki másnak udvarol. Egy gyönyörű hölgynek, Miss Blanche Ingramnek a szomszéd megyéből, aki egy rosszindulatú, hivalkodó, gonosz, alattomos teremtés, és a legkevésbé sem méltó párja Mr. Rochesternek. Amikor először olvastam ezt a részt, nagyon megharagudtam Mr. Rochesterre, amiért nem látta, micsoda kincset kapott az élettől, és ő a ripacs, közönséges Blanche Ingramet választja, holott sem szellemiekben, sem lelkiekben nincsenek egy szinten, Blanche csak Mr. Rochester vagyonát akarta, nem pedig a férfit magát. Aztán amikor kiderült, hogy Mr. Rochester megjátszotta, hogy udvarol Blanche-nak, valójában Jane-be szerelmes, félig megkönnyebbültem, félig pedig mérgelődtem, ez ugyanis nem volt szép dolog Mr. Rochestertől, így megkínozni szegény Jane-t… De aztán rájöttem, hogy majd’ negyven éves koráig nem talált magának egy tisztességes, szerető társat, gyengédségre, szeretetre, szerelemre vágyott, és egyszerűen csak olyannyira magába akarta bolondítani Jane-t, amennyire ő is megbolondult érte.

Szegény Jane persze végig azt hiszi, hogy Mr. Rochester feleségül fogja venni Miss Ingramet, és a férfi az utolsó pillanatig meg is hagyja ebben a hitében. Amikor aztán elkerülhetetlen a pillanat, hogy megbeszéljék, Jane-nek új állás után kell néznie, egy viharosan szenvedélyes és felfokozott jelenetben Jane bevallja az érzéseit Mr. Rochesternek, aki szintén őszinte vallomást intéz Jane-hez. Ezt a jelenetet egyszerűen imádom, annyira megható, érzelmes és IGAZI.

– Azt hiszi, hogy itt tudnék maradni, ha többé semmit sem jelentenék önnek? Azt hiszi, lélektelen automata vagyok? El tudom viselni, hogy az élet kenyerét elkapják a szájam elől, és hogy az élet poharát kiüssék a kezemből? Azt hiszi, hogy mert kicsi vagyok, szegény és csúnya, se lelkem, se szívem nincsen? Hát ha azt hiszi, nagyon téved! Nekem éppen úgy van szívem és lelkem, mint önnek. És ha a Mindenható szépséggel és gazdagsággal áldott volna meg, akkor most maga éppen olyan nehezen tudna megválni tőlem, mint amilyen nehezen válok meg magától én! Tudom, hogy nem úgy beszélek, ahogyan a társaságban szokás beszélni, még csak nem is úgy, mintha húsból és vérből való emberek lennének; úgy beszélek, mintha már mind a ketten meghaltunk volna, és egyformán állnánk Isten ítélőszéke előtt.
– Egyformán! – ismételte Mr. Rochester. Átöltelt, magához vont, és ajkát rászorította az enyémre. – Hát egyformák vagyunk, Jane!
– Igen, uram. Egyformák és mégsem egyformák. Ön vőlegény, vagy rövidesen az lesz, és feleségül vesz valakit, aki nem méltó párja önnek. Valakit, akit nem szeret őszintén, akit még csak nem is kedvel. Láttam önöket együtt! Én irtóznám az ilyen házasságtól. Én tehát jobb vagyok, int ön. Eresszen el!
– Hová eresszem, Jane? Írországba?
– Igen. Írországba. Most már elmondtam, ami a lelkemet nyomta, elmehetek akárhová.
– Maradjon veszteg, Jane, na kapálózzék úgy, mint egy megvadult rabmadár, amely kétségbeesésében a saját tollát tépdesi.
– Én nem vagyok madár, és rab sem vagyok. Független ember vagyok, szabad akarattal rendelkezem, és most el akarok menni innen.
Végre kiszabadítottam magam, és egyenesen álltam előtte.
– És szabad akarattal dönt sorsa felől – mondta Mr. Rochester. – Felajánlom kezemet, szívemet. Minden a magáé!
– Mire való ez a komédia?
– Kérem, legyen a feleségem, második énem, hűséges társam.
– Hiszen már választott élettársat. Tartson ki mellette.
– Csak egy-két percig maradjon nyugton, Jane! Túlságosan izgatott. Ígérem, hogy egy darabig én is hallgatok.
Szélroham söpört végig a fasoron, és megremegtette a gesztenyefa lombját. Elrohant a szél messze, messze, csend maradt utána. A csalogány éneke volt az egyetlen hang az éjszakában. Én megint sírtam. Mr. Rochester nyugodtan ült a padon, komolyan és szelíden nézett rám. Csak nagyon sokára szólalt meg:
– Üljön ide mellém, Jane, és értsük meg egymást. Mindent megmagyarázok.
– Soha többé nem ülök oda maga mellé. Elszakadtunk egymástól.
– De Jane, mondom, hogy feleségül szeretném venni! Csak magát, senki mást!
Nem feleltem semmit. Azt hittem, ugrat.
– Jöjjön ide, Jane. Jöjjön ide.
– A menyasszonya itt áll kettőnk között.
Fölállt és elkapta a karomat.
– Az én menyasszonyom itt van – mondta, és megint magához öltelt -, mert itt van az, aki velem egyenlő, aki hozzám hasonló. Akar a feleségem lenni, Jane?
Még mindig nem feleltem, és még mindig szabadulni igyekeztem öleléséből. Nem hittem neki.
– Kételkedik bennem, Jane?
– De még mennyire.
– Nem hisz nekem?
– Egy szavát sem hiszem.
– Hazugnak tart? – kérdezte szenvedélyesen. – Kis hitetlen, hát majd meggyőzöm! Maga tudja a legjobban, hogy nem vagyok szerelmes Miss Ingrambe. Hogy ő sem szerelmes belém, arról volt alkalmam megbizonyosodni. Azt a hírt terjesztettem, hogy vagyonom sokkal kevesebb, mint amiről ő tud: csak harmadrésze annak. Aztán elmentem hozzá, hogy lássam az eredményt. Mondhatom, hogy ő is és az anyja is nagyon hidegen fogadott. Miss Ingramet nem vehetem feleségül. Magát szeretem, maga is kobold, mit bánom én, hogy szegény és jelentéktelen, hogy kicsi és csúnya! Imádom magát, Jane! Legyen a feleségem!
– Hogy én!… – kiáltottam fel, mert kezdtem hinni őszinteségében, már csak azért is, mert ez az udvariatlanság teljesen reá vallott. – Engem akar feleségül venni, engem, akinek maga az egyetlen barátja a világon – ha ugyan barátom; engem, akinek egy árva shillingje sincs azon kívül, amit ön fizet?
– Azt akarom, hogy maga az enyém legyen, Jane, egészen az enyém. Mondja gyorsan, hogy az enyém lesz.
– Hadd nézzek az arcába, Mr. Rochester. Forduljon a holdfény felé.
– Miért?
– Mert le akarom olvasni gondolatait az arcáról. Forduljon meg.
– Tessék. Nemigen lesz olvashatóbb, mint egy összefirkált, gyűrött papírdarab. Olvassa el, mi van ráírva, de siessen, mert nagyon szenvedek.
Kipirult az izgalomtól, arca meg-megvonaglott, és szeme különös tűzben égett.
– Ne kínozzon, Jane! – kiáltott föl. Ne nézzen rám ezzel a kutató, és mégis hűséges és jóságos tekintettel, mert ez fáj!
– Ezt nem értem. Ha őszintén és komolyan beszél, akkor én csak hálával és szeretettel tartozom magának. A hála és a szeretet pedig nem fáj.
– Hála! – mondta keserűen, és hevesen tette hozzá: – Mondja hamar, Jane, hogy a feleségem lesz. Mondja azt: „Edward – szólítson a keresztnevemen -, én feleségül megyek magához.”
– Komolyan beszél? Igazán szeret? Igazán azt akarja, hogy a felesége legyek?
– Ha nem hisz, akár meg is esküszöm rá.
– Akkor hát a felesége leszek.
– Mondja azt, hogy „Edward”! Én édes kis menyasszonyom!
– Drága Edward!

Ha ezzel mindenki megkapná a boldog befejezését, akkor a Jane Eyre nem lenne sem misztikus, sem sötét, sem vadromantikus. Kiderül, hogy házasságnak akadálya van, ugyanis Mr. Rochester már házas, ami az esküvő napján derül ki. Huszonéves ifjúként szerelemből házasodott ugyan, de az apja és a bátyja tudták, hogy választottja családjában nem ritka az elmebetegség, de nem szóltak neki róla, ugyanis a nőnek magas volt a hozománya, és ez nekik többet ért, mint Edward boldogsága. Mr. Rochester megtört a rossz házasságban, felesége teljesen elvadult, folyamatosan hűtlen volt a férjéhez, Mr. Rochester pedig szeretet és szerelem nélkül maradt. Négy évnyi keserves házasság után Mr. Rochester útra kelt, elhagyta Thornfield Hallt, beutazta Európát, próbálta maga mögött hagyni rettenetes életét, és szeretőkkel próbálta pótolni a gyengédség és szerelmes ölelések hiányát, de a keserűséget semmi nem tudta feledtetni vele, és csak arra vágyott, hogy őszintén szeresse valakit, és ő is őszintén szerethessen. Becsülöm, hogy nem záratta be Berthát (a feleségét) valamilyen intézetbe, hanem Thornfield Hallban tartotta, ahol nem kevés pénzért ápolónőt fogadott fel mellé. Semmi mást nem akart, csak boldog lenni, mert tudtán kívül akasztottak egy elmebeteg nőt a nyakába, és amikor megtalálta a tiszta szerelmet, majdnem bűnt követett el, majdnem beszennyezte az ártatlan Jane-t.

– Közel voltam a végső kétségbeeséshez, Jane. Az önérzetemnek egy megmaradt morzsája tartott csak vissza a teljes elzülléstől. A világ már úgyis becstelennek ítélt, de a magam szemében tisztességes akartam maradni, és nem vállaltam felelősséget az asszony gazságaiért. Sajnos, az én nevemet viselte, és a társadalom azonosított vele. Kénytelen voltam naponta látni őt, és hallani róla; azt a levegőt kellett belelégeznem, amelyet ő mérgezett meg. Nem feledkezhettem meg arról sem, hogy egyszer a férje voltam – ó, milyen szörnyű erre gondolnom! -, mi több azt is tudtam, hogy ő él, nem vehetek mást feleségül. És bár öt évvel idősebb, mint én – a családja még a korát is meghamisította előttem -, valószínű, hogy elél addig, ameddig én, mert amilyen gyönge az elmebeli állapota, testileg annyira erős. Így tehát huszonhat éves koromban az életem reménytelenül befejeződött.

Jane választás elé kerül: vagy Mr. Rochester törvénytelen szeretője marad, vagy pedig elhagyja a férfit. Elképesztő akaraterő kellett hozzá, de Jane az utóbbit lépte meg. A meghiúsult esküvőt követő hajnalban mindenki tudtán kívül elhagyta Thornfield Hall-t, napokig bolyongott, míg végül egy család befogadta. Tanítónőként kezdett el dolgozni egy iskolában, és többre vágyott ennél, de nagyon hálás volt a jótevőinek, mert az éh- és fagyhaláltól mentették meg. Ezeket a részeket is szerettem olvasni, Jane végre barátokra talált, egy kicsit megnyugodott, Mr. Rochestert persze nem felejtette el, továbbra is szerette. Aztán kiderül, hogy a jótevők, akik befogadták, nem egyszerű idegenek… És itt vesznek az események igazán érdekes fordulatot, ha az eddigiek nem lettek volna eléggé izgalmasak.

A regényben leginkább természetesen Jane Eyre, illetve Mr. Rochester különös, közel sem átlagos kapcsolatukat imádtam. Jane, annak ellenére, hogy nehéz sorsú árva, nem várja, hogy valaki pártfogásába vegye, hanem aktívan maga alakítja a sorsát. Nem egy ide-oda álló, tipegő, selyemruhákban pompázó félszeg kisasszony, hanem egy művelt, intelligens, határozott véleményekkel és elképzelésekkel rendelkező ifjú hölgy, aki mindig hű önmagához és az elveihez, soha nem hazudtolja meg önmagát, és mindig a helyes utat választja, akkor is, ha az esetleg örök boldogtalanságra és nélkülözésre kárhoztatja is. Nem fél kiállni magáért, nem alázkodik meg, és nem veti alá magát a férfiak kényének-kedvének, és a társadalmilag nála feljebb valók akaratának. Szabad, független, erős nő, aki minden mai nőnek is hiteles példaképe lehet. Mr. Rochester a sötét múltú, sebzett szívű, az élettől megkeseredett agglegény, aki nem hiszi, hogy neki bármi szépben, jóban természetesben része lehet még az életben. Makacs, lobbanékony, zsarnokoskodó természetű. A sok megpróbáltatás, amin keresztül kellett mennie, megtörte szelíd, kedvesebb énjét, a keserű évek megkeményítették, de hamar kiderül, hogy nem hajlíthatatlan, és egyáltalán nem rossz ember.

Jane és Mr. Rochester szerelme egyáltalán nem hétköznapi. Mr. Rochester olyan szenvedélyes lánggal szereti Jane-t, hogy olvasás közben mindig lángra lobban a szívem a heves érzelmeitől. Jane sokkal józanabb, de szintén mély és őszinte érzéseket táplál Mr. Rochester iránt. Az ő kapcsolatukban nincs helye hízelgésnek, megtévesztésnek, szép, de üres szavaknak. Jane komoly egyszerűsége, kedvessége, tiszta, higgadt józansága tökéletes ellentéte Mr. Rochester zabolátlan vad természetének. Én azonban nem tudom Mr. Rochesternek rossz tulajdonságait felróni, egyrészt mert senki sem tökéletes, másrészt mert senki ellen rosszat soha nem cselekedett, harmadrészt pedig olyan elképzelhetetlenül szerette Jane-t, hogy nem lehet rá haragudni. Vakon és megnyomorodva is csak rá várt, és csak arra tudott gondolni, hogy mi lehet az ő kis boszorkányával, az ő tündérkéjével, aki egy fagyos téli estén, a hay-i úton örökre rabul ejtette a szívét. Arról nem is beszélve, hogy az út, amit bejártak, közel sem volt zökkentőmentes, nem csak álproblémákkal kellett megküzdeniük, a boldog befejezésük mégsem szirupos, rózsaszín befejezés, hanem életszerű.

Most ismét nagyon jókor talált meg ez a regény, kijózanító keserűség lesz egy ilyen mámorítóan csodálatos élmény után visszatérni a valóságba. Nagyon sok jellemvonásom egyezik Jane-ével, talán ezért is tudtam olyan könnyedén ráhangolódni már tizenhárom évvel ezelőtt is erre a remekműre. Olyan állhatatosságot tanúsít minden élethelyzetben, és olyan erkölcsi szilárdsággal rendelkezik, hogy nehéz elhinni, hogy alapvetően józan természete ellenére azért elég szenvedélyes, és ha kell lázadó is tud lenni. Nyughatatlan természetű, hajtja a tenni akarás, az egyéni fejlődés, amit én teljes mértékben át tudok érezni.

Ami még nagyon megfogott ebben a regényben már első olvasásra, az az, hogy igazi gondolatok bontakoznak ki benne, a műveltségnek és tanulásnak nagy szerepe van, amit én mindig is nagyra tartottam. A párbeszédek nem csak elcsépelt, üres frázisok és szerelmesek végtelen enyelgése, hanem valódi szellemi eszmecserék, viták, filozófiai elmélkedések. Jane gondolatai sem faék egyszerűségűek, ő nem egy fiatal királykisasszony, aki megmentésre vár.

Imádom a gyönyörű leírásokat, azt, hogy egy csendes, tanulással eltöltött délutánt, egy sétát, egy szoba berendezését úgy írja le Charlotte Brontë, hogy képes vagyok élvezni, pedig alapvetően semmi izgalmas nincs benne. Mégis élvezem ezt az egyensúlyt, az egyszerű csendes élet hétköznapi leírásait, és a vad érzelmek, új élmények dinamikájának keveredését. Imádom a tájakat, a postakocsis utakat, a fogadókat, Thornfield Hallt, úgy vagyok, mint Mr. Rochester:

Szeretem ezt az időt, ezt az acélszürke eget, a megfagyott világnak ezt a komor csendjét. Szeretem Thornfieldet is, ezt az ősi házat, ezt az elzárkózottságot, szeretem a tüskés fákat, a varjútanyát, ezt a szürke homlokzatot, a sötét ablakokat, amint visszatükrözik a fémszínű felhőket.

És az ilyen festői, fenséges mondatok is imádom:

Egy ködös, nyirkos sötét januári reggelen valamikor kétségebeesve hagytam el ezt a gyűlölt házat, mint egy számkivetett, elítélt bűnös – hogy Lowood távoli és ismeretlen világában keressek fagyos menedéket. Most ugyanaz a régi, ellenséges tető meredezik előttem. Még nem tudhatom, mi vár rám, de a szívem, az ma is fáj. Ma is vándornak, hazátlannak érzem magam a földön, de ma már jobban bízom magamban, saját erőmben, és kevésbé rettegek másoktól. A gyermekkori szenvedések tátongó sebhelyei begyógyultak, a bosszúvágy tüze elhamvadt.

A varjak károgtak, más madarak énekeltek, de semmi nem zengett úgy, mint az én túláradó szívem.

Az én szívem is túlárad ettől a regénytől. 

Emésztő bizonytalanság rágta a szívemet.

Egy kicsit bajban vagyok, mert nagyon sok érzelem kavarog még bennem, és órákig tudnék ömlegeni erről a csodálatos történetről, de úgy vagyok, ahogyan Jane volt St. John egyik prédikációjával kapcsolatban: egyszerűen képtelen vagyok hitelesen visszaadni az érzéseimet és a gondolataimat, úgyhogy itt most le is zárom az értékelésemet.

Utószóként még annyit, hogy ezen kívül csupán Az angoltanárt olvastam Charlotte Brontë-tól, amit szintén szerettem, de nem ilyen szenvedélyes rajongással. A Villette-et pedig egyszer elkezdtem, de félbehagytam, nagyon száraz volt, és közel sincs olyan jól megírva, mint a Jane Eyre. Ez az én könyvem, vad és szabad, tüzes és áradó, és ennél jobb számomra a világon nem létezik.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s