Elizabeth Strout: Amy és Isabelle

Amy és IsabelleFülszöveg
Shirley ​Falls történetének egyik legforróbb nyara köszöntött be: az ég szürkévé vált, és mintha homályos fakóság lengett volna be mindent. Isabelle és tizenhat éves lánya, Amy élete visszavonhatatlanul megváltozott ezen a nyáron. A városka középiskolájába új matektanár érkezett, aki közvetlen, barátságos stílusával hamar a diákok kedvencévé vált. A férfi és a lány között szép lassan szoros kapcsolat szövődött, ami azonban nem sokáig maradhatott titokban. Isabelle-t a történtek alapjaiban rendítik meg: egész addigi életét kell átértékelnie, és a homályos múltjáról is számot kell adnia. Anya és lánya kapcsolata egyik percről a másikra megváltozik: a bizalom helyét a bizalmatlanság, a szeretet helyét a féltékenység veszi át. Összezárva, egymásra utalva próbálnak meg változtatni az életükön, miközben mindketten tudják, semmi sem lesz olyan, mint azelőtt. Elizabeth Strout megrendítően szép regényében anya és lánya kapcsolatát tárja fel lírai érzékenységgel, ugyanakkor kíméletlen őszinteséggel. A két címszereplő alakján túl a remek karakterábrázolásoknak köszönhetően színes képet kapunk egy amerikai kisváros hétköznapi életéről is, humoros, néha szomorkás epizódokon keresztül.

Ez a könyv teljesen véletlenszerűen akadt a kezembe, kb. nyolc évvel ezelőtt. Akkorra már olvastam a Kisvárosi életeket a szerzőtől, amit nagyon szerettem, és annyira megfogott a borító és a fülszöveg, hogy úgy döntöttem, elolvasom (ha emlékeim nem csalnak, még a Rukkolán sikerült megszereznem).

A történet egy anya (Isabelle) és lánya (Amy) kapcsolatát, és a velük történteket mutatja be, és két idősíkon játszódik. A jelenben nyár van, és fojtogató a hőség (első alkalommal is kánikulában olvastam és most is), a visszaemlékezések pedig az elmúlt iskolaévbe repítik az olvasót.

Borzalmas hőség volt azon a nyáron, amikor Mr. Robertson elment a városból, és a folyó sokáig élettelennek tűnt.

Amy és Isabelle kapcsolata nem éppen ideális, Isabelle nagyon zárkózott, nem találja a helyét Shirley Falls-ban, pedig már tizenöt éve él ott, úgy érzi, kilóg mindenhonnan, pedig kétségbeesetten szeretne tartozni valahová. A lányával való kapcsolatát is ez a zárkózottság jellemzi, nem igazán osztanak meg egymással semmit, a beszélgetéseik felszínesek, Amy nem kedveli az anyját, és ez fordítva is igaz. Mindkettejüket idegesítik a másik szokásai, és nem szívesen élnek együtt. Isabelle persze szereti Amy-t a maga módján, csak ezt nem tudja kellőképpen kifejezni. Rengeteget szorong mások elvárásai miatt, és görcsösen meg akar felelni a város lakóinak, és mindeközben valahol elfelejtkezik arról, hogy van egy lánya, akivel foglalkozni kellene. Amy-nek sincsenek barátai, egy lány van, akivel viszonylag jó viszonyban van, de az sem igazán barátság. Furcsa, szomorú elszigeteltségben él így anya és lánya, a külvilággal csak annyira érintkezve, amennyire muszáj. Amy nagyon naiv, sok mindent nem tud az életről, az anyja nem nagyon tanította meg semmire, szexuális felvilágosítást sem kapott, csupán a kezébe nyomott egy könyvet, hogy kérdezzen, ha valami nem világos. Nem csoda hát, hogy amikor Mr. Robertson elkezdi behálózni Amy-t, a lány azt hiszi, a férfi szerelmes belé, ezért mindent megenged neki. Vágyik ugyanis a figyelemre, a szeretetre, a törődésre, és azt hiszi, a férfi érzései őszinték iránta, nem látja, hogy csak kihasználja a tapasztalatlanságát. Amikor fény derül a viszonyukra, Isabelle teljesen kifordul önmagából, nem érti, hogy az ő ártatlan lánya hogy tehetett ilyesmit. Nem tudnak őszintén beszélni a történtekről, Amy-t elvakítja a Mr. Robertson iránt érzett szerelme (vagyis valamilyen érzés, amit ő annak hisz), Isabelle-t pedig a tehetetlensége és a dühe. A kettejük egyébként sem jó kapcsolata innentől fogva még inkább megromlik, már alig kommunikálnak, és egyre jobban megvetik egymást.

Aztán jön egy fordulópont, amikor Isabelle kezd egy kicsit kinyílni, megváltozni, ráeszmélni, hogy mi, az, amit rosszul csinált, és mit kellett volna mind önmagával, mind Amy-vel kapcsolatban másképp csinálnia, hogy ne fajuljanak el a dolgok. Amy azonban akkorra már annyira megutálja az anyját, hogy úgy tűnik, kettejük kapcsolatát már nem lehet helyrehozni.

Nagyon nehéz megfogalmazni, hogy miért szeretem annyira ezt a könyvet, mert a témája egyáltalán nem kellemes, és hát a vége sem happy end (bár ezek engem sosem zavartak, alapvetően vonzanak a komoly történetek). Először is imádom, ahogy Elizabeth Strout ír. Nagyon kifejező és szuggesztív, és az Amy és Isabelle kétségtelenül a legerősebb könyve, kifejezetten az a fajta, ami az ember bőre alá mászik. Nagyon elevenen benne voltam a történetben, tényleg olyan volt, mintha ott éltem volna a szereplőkkel, nem pedig csak kívülről, olvasóként szemlélném őket, ez pedig ritka, rám kevés könyv hat így. Másrészt pedig úgy gondolom, hogy a lényeg a karakterek fejlődése volt, nem pedig Amy és Mr. Robertson viszonya. Az volt, ami felborított mindent, és elindította a változásokat, de a hangsúly mindig is Amy-n és Isabelle-n volt, Mr. Robertson csak egy epizód volt kettejük történetében. Mindkettejüket nagyon sajnáltam, és együtt tudtam érezni velük, és talán ez a legfőbb oka, hogy ennyire közel érzem magamhoz ezt a történetet. Isabelle nem szándékosan olyan, amilyen, egész életében gondjai voltak a nőiségével (az eset Amy apjával, aztán az, hogy éveken keresztül egyedül, szerető társ nélkül élt egy közösségben, ahová nem igazán tud beilleszkedni, nem szereti önmagát, nőként egyáltalán nem találja magát vonzónak), és neheztelt Amy-re, amiért ott kellett hagynia a főiskolát, hogy őt felnevelje. Emiatt nem tudtam őt hibáztatni, pedig nem volt ideális anya. És hát sajnos vannak rosszabbak is, ami persze nem mentség, de a történet végén tényleg igyekezett változtatni a dolgokon. Mekkora lelki erő kellett például ahhoz, hogy írjon Evelynnek? Amy-nek így legalább lett családja… Aztán ott van Amy, aki apa nélkül nőtt fel, és egy olyan anyával, akinek önmagával is gondjai vannak. Hogyan lehetett volna így belőle egészséges énképű kamasz? Serdülőkorban egyébként is mindenki nagyon sérülékeny a testi és lelki változások miatt egyaránt, és Amy mögött nem állt ott egy stabil, megbízható személy, érzelmi szükségletei egyáltalán nem voltak kielégítve, mert Isabelle a saját érzelmi szükségleteit is képtelen volt kielégíteni, így Amy számára sem tudta megadni mindazt, amire szüksége volt. Ez mind megy tovább, csak abból tudunk másoknak adni, amivel mi is rendelkezünk, és Isabelle-nek mije volt? A generációkon átívelő lelki sérülések nem gyógyulnak be könnyen… Sajnáltam, hogy Amy szála olyan keserűen végződött, szirupos befejezést nem is vártam, de valamiféle megenyhülésre szüksége lett volna, mert csak dühöt és keserűséget vitt magával, pedig igazán megérdemelte volna a megbékélést önmagával és az anyjával is.

Shirley Fallsban azon az estén változatos formákat öltött a boldogtalanság. Ha Isabelle Goodrow le tudta volna emelni a tetőt néhány házról, és bekukucskálhatott volna az otthonok mélyére, az emberi gyötrelmek széles választéka tárult volna a szeme elé.

Ami miatt még imádom ezt a könyvet az az, hogy Elizabeth Strout  nem fél a tabutémáktól, leír olyan dolgokat, is, amiket nem illik, és amiket a legtöbb ember legfeljebb csak magában fogalmaz meg, vagy talán még úgy sem. Amy és Isabelle lelkének a legmélyére láthatunk, és a látvány nem szép. Amy makacs és dühös, amiért nem kaphatja meg a szerelmet és a testiséget, amire vágyik, Isabelle pedig féltékeny a lányára, mert neki nincs férfi az életében, és ő is testi örömökre vágyik. És bármennyire nem szép dolog, és elképesztően tabu még a mai napig is ilyenekről beszélni, van ilyen. És az, hogy Isabelle felismerésre jut azzal kapcsolatban, hogy mennyire félrement minden, és hogy mennyi mindenben hibázott, egy jó dolog, csak hát az eszközei nincsenek meg arra, hogy igazi kapcsolatot teremtsen Amy-vel, és talán már a szakadék is túl mély kettejük között.

Szörnyű volt a gondolat, hogy ő amolyan „rosszallós” anya. Szörnyű volt arra gondolni, hogy Amy talán mindig is rettegett tőle. Talán ezért lett olyan félős a lánya, ezért süti le mindig a szemét? Isabelle-t zavarba ejtette a gondolat. Zavarba ejtette, hogy az ember úgy is árthat egy gyereknek, hogy nem is tud róla, hogy mindvégig gondos, lelkiismeretes szülőnek képzeli magát. Rettenetes érzés volt.

Nagyon tetszett az is, ahogyan a kisvárosi közeget ábrázolta Elizabeth Strout. Persze az, hogy Isabelle elzárkózott, nem könnyítette meg senki dolgát, de azt hiszem senki nem próbálkozott túlságosan, hogy megismerje Isabelle-t és megtörje a jeget. Elkönyvelték valamilyennek, majd egész életében ítélkeztek felette, mintha egyébként a sznob presbiterfeleségek vagy a férjeik tökéletesek lettek volna. Persze, hogy Isabelle szorongott, amikor soha egy jó szót senkitől nem kapott, csak lehordták mert nem szépen díszítette fel az oltárt. Soha nem hívták meg sehová, soha nem akarták igazán, hogy a közösség tagja legyen. És lehet, hogy Isabelle sem tett ezért olyan sokat, de a hölgyek is olyan nagy kereszténynek tartották magukat. Hát így viselkedik egy keresztény ember egy másikkal? Kirekesztően?

Nagyon összetett, bonyolult regény ez, sok apró nüansszal, és korántsem csak annyi a lényeg benne, hogy egy tizenhat éves lánynak viszonya volt a matematikatanárával. Ennél sokkal többről szól, és érdemes ezeket megvizsgálni és elgondolkodni, és egy kicsit a saját életünkre is reflektálni általuk.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s