Almási Kitti: Ki vagy Te?

Nagyon kedvelem Almási Kittit és a munkásságát, szívesen olvasok tőle, szeretem az előadásait is, hiteles és felkészült szakembernek tartom, ezért nem is volt kérdés, hogy az új könyvét is el fogom olvasni. A téma nagyon izgalmas, és a fülszöveg már sok mindent elárul azzal kapcsolatban, hogy miről van szó a könyvben. Nagyon hamar elolvastam, pedig ez nem biztos, hogy a legjobb stratégia, a pszichológiai témájú könyveket érdemes lassan olvasni, átgondolni a leírtakat, időnként újra fellapozni (az utóbbit egyébként biztos, hogy többször is meg fogom tenni).

A központi téma a mások elvárásainak való folytonos megfelelés, ami minden emberben munkál, kiben jobban, kiben kevésbé. Almási Kitti kihangsúlyozza, hogy nem arról van szó, hogy ne kössünk soha kompromisszumot, vagy hogy bizonyos helyzetekben nem szükséges egy-egy elvárásnak eleget tennünk, a probléma akkor kezdődik, amikor valaki már folyamatosan a szerint éli az életét, amit mások elvárnak tőle (legyen ez vélt vagy valós elvárás), nem pedig úgy, ahogyan ő szeretné. Ezáltal az ember elveszíti hitelességét, önazonosságát, és nagyon nehéz kitörni belőle, amikor valakinek évekig, évtizedekig mások elvárásairól és a külső visszaigazolásokról szól az élete.

A jelentéktelen részletkérdésekben tehát nagyvonalúságra van szükség, míg az alapvető értékrendet érintő elvárásokhoz a végsőkig érdemes ragaszkodnunk. Az ember ugyanis sok mindent megtehet az életével, sokféle szereplehetőséget előhívhat önmagából, de nem hozhat gyökérkompromisszumot. Ez azt jelenti, hogy nem élhet úgy, ami ellentétes az alapvető értékeivel, meggyőződésével, mert abba garantáltan tönkremegy. Például nem kötheti össze az életét olyasvalakivel, aki az identitását, lényének legbenső magját nem tiszteli, és nem tud ahhoz kapcsolódni. Aki megalázza és bántja őt. Akinek a világnézete kritikusan fontos témákban szélsőségesen különbözik az övétől.

A könyv felépítése összeszedett és logikus, feltárja a jelenség mögött meghúzódó okokat (nagyon fontos, hogy ezeket megértsük), Almási Kitti gyakorlati példákat is hoz a saját életéből és a praxisából egyaránt. Szó van benne többek között a szülői elvárásoknak való megfelelésről, a társkeresésről, és a szexben való teljesítménykényszerről is. Instant megoldás természetesen nem létezik, ezt a szerző a könyv végén is leírja, hiszen az, hogy valaki felismerje, hogy változásra van szüksége, egy nagyon hosszú folyamat, sőt, igazán soha nem ér véget, hiszen “egy olyan komplex, a létezésünk alapjait érintő, számos területet átszövő téma esetében, mint amilyen az elvárásoknak való megfelelés kontra önazonosság – valójában egy egész életen át tart, és valószínűleg sohasem leszünk teljesen készen vele, ám ha jól csináljuk, folyamatosan növelhetjük az autonómiánkat, egyre pontosabban érezhetjük, hogy mi fakad valójában belőlünk, és egyre többször, egyre többet meg is valósíthatunk abból, ami nekünk személyesen fontos.”

Az egyik legnagyobb probléma, hogy egy olyan világban élünk, ahol az emberek elvárják, hogy mások úgy éljenek, gondolkodjanak, cselekedjenek, abban higgyenek, ahogyan és amiben ők akarják. És mivel az ember társas lény, és nem szeretne a társadalom perifériájára szorulni, az elfogadás iránti vágy miatt egy idő után elkezd a szerint viselkedni, hogy ezeknek az elvárásoknak eleget tegyen.

Az emberek intoleránsan, követelőzve kérik számon egymáson, hogy miért olyanok, amilyenek, miért épp azt mondják, teszik, hiszik amit, és miért nem valami mást. Tömegek vannak meggyőződve arról, hogy ők tudják jobban, másoknak hogyan kellene élniük és gondolkodniuk, és akit csak lehet, igyekeznek is az általuk kívánt irányba taszigálni. Ettől pedig sokan nagyon rosszul érzik magukat a családjukban, a párkapcsolatukban, a munkahelyükön, a társadalomban – és a virtuális világban is, ahol, mint egy hajdani faluban az öregasszonyok, ismerősök és idegenek kommentálják, minősítgetik egymás minden lépését. Mintha az lenne a feladatunk az életben, hogy mindenki igényeit kiszolgáljuk, tekintet nélkül arra, hogy belőlünk mi fakad vagy nekünk mi esne jól.

Ami nagyon tetszett, hogy a szerző kitért arra is, hogy mi a saját szerepünk egy konfliktusban, hiszen a legtöbb ember nagyon szeret másokat hibáztatni, miközben azt gondolja, hogy ő tökéletes, és semmit nem vétett. A “kedvenceim” közé tartoznak például azok a cikkek, amik felsorolják a rossz munkatársak/ismerősök/anyósok típusait. A drámakirálynő, az energiavámpír, az okoskodó, stb. Igen, valóban léteznek ilyen emberek, és aki az ilyen cikkeket olvassa, valószínűleg bőszen bólogat, hogy igen, én pontosan ilyen rossz emberekkel vagyok körülvéve. De abba hányan gondolnak bele, hogy ők vajon milyenek, és melyik típusba tartoznak? A legtöbben valószínűleg azt mondanák, hogy egyikbe sem. Amikor például valaki panaszkodik a munkatársára, akkor belegondol abba, hogy esetleg a munkatársa pedig miatta panaszkodik otthon/a barátnőjének/az interneten? Erre az ösztönös reakció valószínűleg az, hogy nem, mert ő mindig kedves és segítőkész.

A praxisomban és az önismereti csoportokban is gyakran látom, hogy amikor valaki például egy családtagjára vagy munkatársára panaszkodik, az a kérdés esetleg még csak fel sem merül benne, hogy neki magának vajon milyen szerepe lehetett a kialakult konfliktusban. Sajátos helyzet, hogy miközben ma óriási divatja van a pszichológiának, az önismeretnek, tombol a hibáztatás, az ujjal mutogatás kultúrája, és sokan még a felcsipegetett lélektani tudást is arra használják, hogy másokat „diagnosztizálva” tolják el a felelősséget önmaguktól.

Mindegyik fejezet érdekes volt, de a Rejtett életünk címűt kifejezetten annak találtam, annak ellenére, hogy sok újdonság számomra nem volt benne. Én nem használom a közösségi oldalakat, sem Facebook, sem Instagram, sem Twitter fiókom nincs, egyedül a Molyt használom, de ott sem élek aktív közösségi életet. Számomra már csak ezért is elképesztő, hogy emberek mennyit képesek azért fáradozni, hogy megteremtsék az interneten a tökéletes élet látszatát. Nyilván ez sem ok nélküli jelenség, és ez egy olyan szegmens, amivel a legtöbben tisztában vannak, és tudják, hogy a sok nyaralásról készült fénykép, amit a barátnőjük feltölt, nem jelenti azt, hogy neki gondtalan az élete, sokan mégis beszállnak a versenybe. Amikor például szóba kerül, és elmondom, hogy én nem vagyok fent a Facebookon, kétféle reakciót szoktam kapni: az egyik az, hogy most az a divat, hogy sokan törlik onnan magukat, biztos én is ezért nem vagyok fent (ez egy rám nézve eléggé lenéző mondat az illető szájából, mert nem feltételezi rólam, hogy értelmes, érett, felnőtt ember vagyok, aki el tudja dönteni, hogy a tagja akar-e lenni egy oldalnak vagy sem, csakis divatból tehetem ezt, és mondja ezt úgy, hogy meg sem kérdezte az okát, hanem rögtön ezt feltételezte). A másik pedig hogy az illető, aki ezt megtudja, elkezd magyarázkodni, hogy ő csak azért van fent, mert… Anélkül, hogy megkérdeztem volna az okát. Pedig engem aztán őszintén nem érdekel, ki hova van regisztrálva, de az, hogy valaki kérdés nélkül magyarázkodni kezd anélkül, hogy bármit is mondtam volna, vagy bármilyen módon kifejeztem volna a helytelenítésemet – mert nem is helytelenítem (egyébként sem vagyok egy ítélkező típus, bár aki nem ismer, az ezt nem tudhatja) – , talán azért van, mert nem akarja, hogy azt higgyem, ő esetleg a tömeg után megy,

Ha a külső-belső elvárások alapján megkomponált „ideális” életünkről és a valódi önmagunkról beszélünk, akkor az a modern korban úgy is kifejezhető, hogy a Facebook- (vagy Instagram-) profilunk kontra a Google-kereséseink. A posztjaink, a fotóink, a kedveléseink, a lájkolásaink és a randiprofilunk alapján lehet a legkevésbé látni a valódi énünket. Ezek ugyanis egy gondosan szerkesztett képet mutatnak rólunk, amellyel bizonyos szempontoknak és elvárásoknak igyekszünk megfelelni. Kitesszük (és a megfelelő módon tesszük ki) mindazt, ami ezt a szalonképes imázst szolgálja, és elrejtjük (vagy kikozmetikázzuk), ami nem. Ilyenformán a közösségi oldalak rendkívül megbízhatatlan információforrásnak minősülnek (pedig először szinte mindenki ezekre kattint, aki kíváncsi ránk) – ezzel szemben a Google-kereséseink jóval reálisabb képet festenek rólunk, mert azt is megmutatják, hogy mi minden mozgat minket, amit mások, sőt, akár saját magunk előtt sem szívesen vállalunk fel. Ezeket a kereséseket ugyanis érzelmileg könnyen eltávolítjuk magunktól, és nem építjük be az énképünkbe. „Jó, beírtam, odakattintottam, de egyszerűen csak érdekel, attól ez még nem én vagyok!” Pedig de: ezek is mi vagyunk.

Ahogy Stephens-Davidowitz szellemesen megjegyezi: az emberek délelőtt kitesznek egy büszke, szívecskével dekorált posztot a Facebookra a házassági évfordulójukról, majd este beírják a Google-keresőbe, hogy „mit lehet tenni, ha két éve nem szexeltünk?”

A határok meghúzása talán a munka során a legnehezebb, hiszen a legtöbb embernek szüksége van a rendszeres jövedelemre, és nem engedheti meg magának, hogy munka nélkül maradjon, ezért a munkában hajlamosak vagyunk extrém módon túlvállalni magunkat, ami nem normális, és nem egészséges, de sok munkáltató már-már irreális követelményeket támaszt a dolgozóival szemben.

Ebben a szép, új 0-24-ben üzemelő online világban mintha egyre inkább magától értetődőnek tekintenénk, hogy nekünk is 0-24-ben elérhetőnek kell lennünk, és a munkának minden pillanatban elsőbbséget kell élveznie – még a családunkkal, a magánéletünkkel, a pihenésünkkel, sőt az egészségünkkel szemben is. Ez az abszurd elvárás azonban a kezelhetetlen stressz, a szorongások, a kapcsolati zavarok és a betegségek irányába sodor minket. Határokat húzni pedig gyakran nem egyszerű, mert esetleg a megélhetésünket kockáztatjuk vele.

A könyvet olvasva fájdalmas volt szembesülnöm a saját démonaimmal, de aztán valamiféle elégedettség töltött el, mert képes voltam felismerni (habár már egy ideje munkál bennem a változás iránti vágy), hogy nekem mivel kell dolgoznom, és a könyv adott egy lökést, hogy el is kezdjek ezzel foglalkozni, ne menjek végig azon az úton, ami nekem nem jó. Viszont volt két olyan téma a könyvben, aminek az olvasása során elégedetten mosolyogtam, mert rájöttem, hogy azokon a területeken nincsenek problémáim, jól funkcionálok, és minden rendben van. És az, hogy ha képes vagyok erre az életem egyes területein, akkor miért ne lennék képes a másikon?

Almási Kitti leírja, ha az ember elkezdte magában tudatosítani a problémát, és időnként felteszi magának a kérdést, hogy mi történne, ha mások helyett inkább önmagának felelne meg, akkor máris egy lépéssel közelebb került az önazonossághoz, és ez egy lényeges pont, nem kell, és nem is lehet úgy becsukni a könyvet (nem csak ezt, egyiket sem), hogy varázsütésre megváltozott és rendbe jött minden. Senki ne várja, hogy ha elolvassa a könyvet, azonnal jobban lesz, vagy talál egy receptet, amit tud alkalmazni a saját életére. Ahogyan fentebb is idéztem a könyvből, ez egy rendkívül hosszú folyamat, a lényeg, hogy eljussunk a felismerésig, hogy változtatni kell azon, ami nem jó, és ha kell, ha nincsenek meg hozzá az eszközeink, akkor pedig merjünk segítséget kérni (és itt nem feltétlenül pszichológusra gondolok, bár nyilvánvalóan szükség esetén érdemes megfontolni a szakemberhez való fordulást, de akár egy ismerős, barát, munkatárs is segíthet).

Nagyon nehéz, de annál fontosabb (lenne) ebben a zajos világban befelé fordulnunk, és meghallanun a saját hangukat mások harsány lármája helyett. Nem érdemes úgy leélni az életünket, hogy nem tudjuk kik vagyunk, és mit akarunk valójában, hogy mitől lennénk boldogok és elégedettek. Hiszen másoknak is csak abból tudunk adni, ami nekünk van. Ha folyton le vagyunk merülve mások elvárásai miatt, akkor hogyan tudnánk önmagunkból adni, teljes figyelemmel a másik ember felé fordulni, szükség esetén segíteni? Nem azért születtünk meg, hogy mások elvárásait és vágyait beteljesítsük, csak a mindennapok rohanásában, amikor bedarál a mókuskerék, ezt hajlamosak vagyunk elfelejteni. (És ez nem egyenlő az önzőséggel, de az élete mindenkinek a sajátja, úgy kell megélnie, ahogy ő szeretné, ahogy neki jó és elfogadható, olyan módon, hogy magával, és a legbelső lényével azonos tudjon maradni, ne veszítse el a hitelességét, ne mondjon, tegyen mást, mint amit valójában érez és gondol.)

Nagyon sok mindenre tudnék még reflektálni a könyvvel kapcsolatban, de az már túl személyes kitárulkozás lenne, úgyhogy ezen a ponton le is zárom az értékelésemet. Nagyon ajánlom mindenkinek, fontos és hasznos kötet, a rövidsége ellenére a leglényegesebb kérdéseket körbejárja, tökéletes gondolatébresztő, és bőven ad útravalót.

Az értékelésemet egy rövid, de velős, megszívlelendő gondolattal zárom:

Amikor a másoknak való megfelelés érdekében a valódi érzelmeinket elnyomjuk, és nem létező érzelmeket hazudunk magunknak, akkor várható, hogy a testünk előbb-utóbb fellázad – de addig is nagyon boldogtalanok leszünk.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s