Shirley Jackson: Sóbálvány

Fülszöveg
„Shirley ​Jackson ijesztő látomását a bomlásról és az őrületről, az elidegenedésről és a befelé fordulásról, a kegyetlenségről és a rettegésről sokan saját neurotikus lázálmának tekintették. Pedig ez a látomás századunk érzékeny és pontos elemzése, koncentrációs táborokkal és atomfegyverekkel terhelt, ijesztő korunk kifejező szimbóluma” – írja az amerikai írónő férje.
Shirley Jackson 1919-ben született, és 1965-ben, negyvenhat évesen halt meg. Több regényt is publikált, de életművének legfigyelemreméltóbb darabjai a novellái, amelyek apró, jelentéktelennek látszó hétköznapi dolgokról, eseményekről szólnak, s kivétel nélkül meghökkentő, bizarr vagy rémületbe ejtő befejezésbe torkollnak. A nagyvárosi gyalogos-átkelőhely előtt kétségbeesetten álló ember, a tengerparton gazdátlanul heverő láb, a földijüket derűs egykedvűséggel megkövező falusiak – szimptómái a mechanizmussá vált életnek, a világ kannibalizmusának, az univerzum széthullásának. Shirley Jackson Amerika- és világképben nincs meghittség, biztonság, emberség. Hősei mindig úton vannak, de nincs hová menniük.

Shirley Jackson novelláskötetét Avildának köszönhetően fedeztem fel, és nagyon felkeltette az érdeklődésemet. Szeretek mindent, ami az emberi természettel foglalkozik, nagyon vonz ez a vonal, és hát Shirley Jackson profi ebben. Szégyellem, de a szerző nevét korábban csak a Hill House szelleme kapcsán ismertem, és azt is csak a Netflixes sorozat miatt (amit egyébként nem néztem meg, de a könyvet ezek után biztosan el fogom olvasni).

Annak ellenére, hogy ezt a kötetet horrorként kategorizálják, egyáltalán nem klasszikus horrortörténetek gyűjteménye, szóval aki arra számít, az nagyot fog csalódni. Ez a könyv azért félelmetes, mert valójában semmi különös nem történik benne, csak átlagos emberek élik az átlagos életüket… De aztán történik valami, sokszor csak egy kis jelentéktelen apróság, valaki elejt egy félmondatot, vagy csak furcsán néz a szomszédra, de ebben benne van minden: kegyetlenség, ridegség, kíméletlen ítélet. Esetleg tényleg nem történik semmi különös, csak eltelik egy nap (pl. Elizabeth), de az olyan mozzanatokból áll össze, amire az ember úgy gondol, hogy hogy lehet így élni? Aztán rájön, hogy úgy, ahogy emberek millió a világon, vagy talán ő maga is. A keserű felismerés pedig ijesztő. Aztán ott vannak azok a történetek, amelyekben összemosódik a lázálom és a valóság, és egyszerű történetek hatására az olvasó maga is majdhogynem neurotikus állapotba kerül.

Ami minden történetben közös, az egy megfoghatatlan zsigeri, olykor már tényleg horrorisztikus nyugtalanság. Ha valaki nem szereti a nüanszokat, nem érti a nagyon finom utalásokat (amikor tényleg csak egyetlen mondat utal nyíltan a borzalomra magára, de egyébként kimondatlanul, feloldhatatlanul ott remeg a levegőben), az nem fogja szeretni. Nagyon hétköznapi, nincsenek benne szellemek, démonok, ördögűzés, semmi ilyesmi, csak az ember saját elméjének démonai. Elkeserítő látomás arról, hogy mi történik akkor, ha valaki megadja magát a világnak.

A történetek többségében a nagyon erős társadalmi nyomás győzedelmeskedik az egyén saját belső meggyőződése helyett, míg a többi esetben az embert a saját félelmei falják fel elevenen.

Shirley Jackson hétköznapi jelenetekről ír, és teljesen hétköznapi nyelvezetet használ, mégis képes elképesztően egyedi atmoszférát teremteni a szavaival. A rettegés és az iszonyat úgy árad a lapokról, hogy semmilyen klasszikus horror eszközzel nem él, tényleg csak az egyszerű, hétköznapi valóságot rekonstruálja.

A bejegyzés innentől fogva részletezi ezeket a történeteket, és cselekményleírást tartalmaz.

Az egyik történetben, Az árulóban például egy család reggeli készülődéséről olvashatunk, ahol az édesanya reggelit készít a gyerekeknek, elindítja őket az iskolába, a férje dolgozni megy, rá pedig vár a házimunka és a főzés, amit el is kezdene, ha nem csörrenne meg a telefon. Az egyik környékbeli felhívja azzal, hogy a kutyájuk, Lady elpusztított néhányat a csirkéi közül. Az asszony döbbenettel hallgatja a történteket, nem akarja elhinni, hogy az ő kutyája ilyet tett volna, de pillanatokon belül az egész falu megtudja a rémséges hírt, és mindenki a kutya elpusztítását javasolja, vagy inkább követeli. Amikor pedig a gyerekek hazamennek ebédelni, a legnagyobb élénkséggel és vidámsággal ecsetelik, hogy hogyan fogják kivégezni a kutyát. És ennyi ez az egész. De a szomszédok hozzáállásában és abban a természetességben, ahogy a gyerekek az erőszakról beszélnek, annyi minden benne van. A békés, kedves, sütögető vidéki szomszédasszony, a kedves öregurak, mosolygós gyerekek úgy beszélnek egy állat erőszakos haláláról, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. És ez gyomron vágja az embert. Nekem erről eszembe jutott, hogy mifelénk az volt a szokás gyerekkoromban, hogy ha valaki macskájának kölykei születtek (vagy ahogy mindig mondták: lefialt), és az illető nem akarta megtartani a kismacskákat, akkor egész egyszerűen vízbe fojtották őket. Már csak a gondolatra is a hideg futkos a hátamon és elborzadok, míg másnak ez semmilyen problémát nem jelent.

Nagy hatással volt rám az Ez csak természetes c. novella, ugyanis nekem az egyik vesszőparipám a társadalmi elvárásoknak való megfelelés (vagyis esetemben a társadalmi elvárásokkal való szembehelyezkedés, ha az nem egyezik meg a saját belső meggyőződésemmel). A történetben Taylorék szomszédságába új család költözik. A költözködés során Mrs. Taylor megismerkedik Mrs. Harris-szel, és beszédbe elegyednek. Mrs. Harris elég hamar megosztja Mrs. Taylorral, hogy hogyan is él a családjuk: nem járnak moziba, nem hallgatnak rádiót, nem olvasnak újságot, stb. Amikor mindezeket felhozza példának, Mrs. Taylor csak annyit hajtogat, hogy ez csak természetes, holott teljesen másképp gondolja, csak nem akar konfrontálódni az új szomszédjával, és egy alkalommal még mentegetőzni is kezd, hogy ők csak azért járatják az újságot, mert… De Mrs. Harris beléfojtja a szót. A vége az, hogy Mrs. Taylor csak bólogatott, mint egy engedelmes kiskutya, hogy hát mi sem természetesebb, mint Harrisék életmódja. Amivel egyébként megjegyzem, nincs semmi baj, de a másik félnek nem kell sem magyarázkodnia, sem rosszul éreznie magát, mert ő máshogy gondolja. Erre a jelenségre egyébként a legutóbbi bejegyzésemben is hoztam egy példát, akit érdekel, olvassa el itt a Facebookra vonatkozó részt.

A két legzseniálisabb novella számomra a Virágoskert és A sorsolás volt, a legtalányosabb A szikla, a legszomorúbb pedig a Gyere, táncolj velem Írországban.

A Virágoskertben első olvasásra nincs semmi extra, a rasszizmusról szól, de olyan kicsavart módon, hogy az embert elkapja az undor. Egy fiatalasszony, Mrs. MacLane a fiával vidékre költözik, ahol hamar megszeretik, a szomszédasszonyával össze is barátkozik, mindenki nagyon kedves és segítőkész vele. Aztán egyszer felfogad egy fekete férfit, hogy gondozza a virágoskertjét, és minden megváltozik. Ugyanúgy köszönnek neki, kiszolgálják a boltban, de már senki nem megy át teára, a barátnője sem engedi, hogy a fiaik együtt játszanak, stb. Az alapvető illemszabályokat mindenki betartja, senki nem viselkedik vele durván vagy bántóan, de mégis… Aztán elhangzik egy mondat, ami úgy kicsavarja az egész szituációt, hogy a rasszizmus vádját tulajdonképpen Mrs. MacLane-re irányítja, amiért felmerül benne, hogy esetleg azért távolságtartóak vele az emberek, mert egy fekete ember dolgozik neki. Zseniális.

A sorsolásban egy falusi jelenetnek vagyunk tanúi, ahol a címnek megfelelően egy sorsolásról beszélnek, de eleinte nem derül ki egyértelműen, hogy miről fognak sorsot húzni. Sőt, az is felrémlik, hogy sok helyen már nem is tartják ezt a hagyományt, de itt ez fel sem merül a helyiekben. Aztán kiderül, hogy arról húznak sorsot, hogy kit kövezzenek meg. Én csak ültem a fotelben lefőve, és megint kaptam egy rúgást a gyomromba. Az emberek a történetben a legnagyobb lelki nyugalommal döntöttek arról, hogy megkövezik egy embertársukat csak azért, mert elődeik is ezt a gyakorlatot követték. Én alapvetően ragaszkodom a hagyományokhoz és a tradíciókhoz, de nem mindegyikhez, és nem mindenáron. És ez a novella is jól példázza, hogy csak azért, mert valamit úgy szoktak, nem biztos, hogy úgy a helyes. Sosem fogom elfelejteni például, hogy az első munkahelyemen feltettem jó néhány kérdést, mert nem értettem, egyes dolgokat, miért úgy csinálnak, ahogy, egyértelműen rossz volt a gyakorlat, nem tartottak be sok formai és tartalmi szabályt, amit be kellett volna. A válasz nemes egyszerűséggel ennyi volt: így szoktuk, mindig is így csináltuk. És persze én voltam, aki feldúlta a rendet, és felvetette, hogy talán nem így kellene. Onnantól fogva nem mindenkinek voltam a kedvence.

A sziklát sokáig nem értettem, aztán rájöttem, hogy ez a novella a belső félelemre épít. Adott egy nő (Paula), a beteges fivére (Charles), és a férfi felesége (Virginia), akik elmennek egy tengerparti sziklán álló házba pihenni. Remélik, hogy a férfinak is jót fog tenni a tengeri levegő. A szikla teljesen el van szigetelve a külvilágtól, egyetlen ház áll a tetején, nincs más, csak a háborgó tenger és a kemény kő. Paula találkozik egy ismeretlennel, aki szintén a ház vendége, és személyes kérdésekkel „zaklatja”, mindig rábukkan, és emlékezteti Paulát, hogy mennyi áldozatot hozott a testvéréért, milyen nehéz lehetett ez neki. Mindeközben Virginia nem igazán szívleli, hogy Paula segédkezni akar Charles körül, míg Paula rádöbben, hogy az ismeretlent sem Virginia, sem Charles nem látja, és nem hallja, egyedül ő, és a vendéglátó nő tudnak a létezéséről. És ekkor rájöttem, hogy Paula a saját belső félelmével beszélgetett, rájött ugyanis, hogy feláldozta az életét, miközben valójában nem is volt akkora szükség rá, ahogyan ő gondolta.

A Gyere, táncolj velem Írországban egy nagyon rövid, de annál szomorúbb novella. Egy férfi becsenget egy társasházba, hogy eladja a cipőfűzőit, darabját öt centért. A nő, aki ajtót nyit neki, először nem akar tőle venni, de aztán meggondolja magát, kivesz a fiókjából negyed dollárt, hogy a férfinak adja, aki azonban rosszul lesz, ezért a nő vonakodva bár (attól tartva, hogy a férfi egy részeges alak), de besegíti a lakásába (ahol ott tartózkodik két barátnője is), és leülteti. Ad neki egy kis sherryt, majd készít egy kis ennivalót, a barátnői pedig meggyőzik, hogy adja neki oda a vacsorára szánt pitét is. Teljesen el vannak telve maguktól, hogy milyen rendesek és segítőkészek, de a férfi, miután megissza a sherry-t, elutasítja a segítséget, és elmegy. Kiderül, hogy a nő romlott sherry-t adott a férfinak, és egyértelmű, hogy nem szívjóságból akart segíteni, hanem azért, hogy elmondhassa magáról, milyen jót tett, tehát csak a saját egóját akarta fényezni, ahogyan a barátnői is. Látszólag nincs ebben semmi, hiszen segítettek, de miért és hogyan? Ímmel-ámmal, a férfit leprásan kezelve, aki persze, hogy ezek után nem kért a segítségből. Félelmetes korrajz a társadalom peremére taszított emberről, és arról, hogy hogyan bánnak vele.

Lehet, hogy ittam egy keveset – mondta az öregember Mrs. Archernek –, de romlott sherryt sosem szolgáltam föl a vendégeimnek. Külön világban élünk mi, asszonyom.

A cselekményleírások itt véget érnek.

Számomra felfoghatatlan, hogy Magyarországon miért csak két könyvét adták ki a szerzőnek, és a másodikhoz miért kellett egy Netflixes sorozat. Jó lenne, ha egy kiadó felkarolná, és elkezdené kiadni a többi művét is, mert érdemes rá. A Hill House szelleméből egyébként készült egy 1963-as adaptáció, A ház hideg szíve, A busz c. novellából pedig Janisch Attila rendezett filmet 1997-ben Hosszú alkony címmel.

A fülszöveg egyébként tökéletesen összefoglalja a kötet lényegét, és érzékletesen megjeleníti a hangulatát is, a legtalálóbb az utolsó két mondat: Shirley Jackson Amerika- és világképben nincs meghittség, biztonság, emberség. Hősei mindig úton vannak, de nincs hová menniük. És úton lenni, de meg nem érkezni elképesztően frusztráló, mardosó érzés, szinte felfalja az embert.

Összességében véve elmondható, hogy Shirley Jackson a novelláival a társadalom egyének szintjén megjelenő rákfenéire reflektál, és ezt minden erőfeszítés nélkül, mesterien teszi. Ajánlom mindenkinek, akit érdekel a téma, de előre szólok: fájni fog. Ebben élünk. És senki ne áltassa magát, hogy ő nem, mert valamilyen vonatkozásban mindenkit érint.

10 gondolat “Shirley Jackson: Sóbálvány” bejegyzéshez

  1. Nagyon örülök, hogy sikerült beszerezned és neked is ennyire tetszett! Szerintem ezekről a novellákról simán szakdolgozatot vagy másfajta tanulmányt is lehetne írni, mindenesetre rengeteget lehet róla beszélgetni. Angolul megpróbálkozol majd más könyvével? A Hill House szellemére is kíváncsi leszek, hogy te mit gondolsz majd róla!

    Kedvelés

    1. Igen, szerintem is, nagyon érdekes témák, és nem merülnek ki egy blogbejegyzésben. Én egyébként szeretek tabutémákról beszélgetni, soha nem érzem feszélyezve magam semmilyen téma miatt, és szerintem fontos is beszélni ezekről. Mindenképpen szeretnék majd olvasni angolul is tőle, hogy mikor, azt nem tudom, a közeljövőben elég kevés szabadidőm lesz, de már kinéztem magamnak néhány könyvét, ami nagyon érdekel. Ha lesz időm, a Hill House szellemét még az idén szeretném sorra keríteni, írok majd róla a blogon is. Sajnálom, hogy a magyar kiadók nem látnak benne potenciált, hihetetlen, hogy itthon mindössze két könyvét jelentették meg.

      Kedvelés

      1. Remélem, lesz majd időd :) Szerintem a Hill House tetszeni fog. Én sem értem, idehaza miért nem jelent meg több könyve :( Meg egy ilyen szerző nem is a Gabo-hoz illik annyira, hanem Európa.
        Képzeld, most olvasom Stephen Kingtől a Borzalmak városát, és már kétszer is megemlítette benne az írónőt és a Hill House-t :) Először tőle idézett, aztán a főszereplője megkérdezte valakitől, hogy olvasta-e a könyvét. Úgy tudom, King nagyon szereti az írónőt, őt tartja az etalonnak a kísértetházas sztorik kapcsán és ez a regénye is “erre hajaz”, legalábbis tiszteleg előtte.

        Kedvelés

        1. Azon én is csodálkoztam, hogy a Gabo adta ki, én is úgy gondolom, hogy inkább az Európa profiljába illene. A Borzalmak városát még nem olvastam (de tervben van jó pár más King könyvvel egyetemben), és nem is tudtam ezt Kingről, de úgy szeretem ezeket a kis adalékokat, mindig érdekes arról olvasni, hogy egy-egy általam kedvelt szerzőnek ki a kedvence, ki inspirálta. Neked hogy tetszik eddig a Borzalmak városa? Ez is olyan lassan építkezik, mint a könyvei általában?

          Kedvelés

          1. Alapvetően tetszik, de elég unalmas, nem igazán akar beindulni. Pedig olvastam már tőle 700-900 oldalas köteteket, ami végig fenntartotta az érdeklődésemet (sőt, azért kellett félreraknom már 300 oldal után, mert olyan gonosz volt), de ez most kicsit lagymatag még. A 200. oldal után járok már amúgy. Remélem, hamar beindul.

            Kedvelés

            1. Azt én is nehezen viselem, amikor unalmas a hosszú bevezetés, de ez nagyon jellemző rá (nem minden esetben, de azért elég sok féltégla könyve van, aminek az első fele Ádámtól és Évától indul). A Joyland pl. nem egy hosszú könyv, de mégis annyira untam, hogy képtelen voltam végigolvasni. Van, ahol indokolt, és érdekes a felvezetés (nekem ilyen volt pl. a Tűzgyújtó), de néhol tényleg indokolatlan, és nem értem, mi a célja. A legújabb könyve, Az Intézet is a felesleges rétestészta esete. A Carrie és a Cujo viszont nagy kedvenceim, ott olyan jól eltalálta az arányokat, pörgős volt, de mégsem elnagyolt. Remélem, tetszeni fog a Borzalmak városa, kíváncsi vagyok a véleményedre.

              Kedvelés

              1. A Cujo nekem is tetszett, pedig arra is mondják, hogy unalmasabb, de engem nagyon magával ragadott! Egyébként azóta befejeztem (tegnap este olvastam ki a maradék 180 oldalt), és elég izgalmas lett, bár őszintén szólva szerintem nem egy nagy eresztés. Talán 1975-ben nagy durranásnak számított, de a sztorit három mondatban össze lehet foglalni :D De azért szeretem Kinget :) Évente kell tőle egy-egy regény.

                Kedvelés

                1. A Cujo szerintem is nagyon jó. :) Olvastam a Molyon az értékelésedet, hát, szerintem ezt a King könyvet kihagyom, szerencsére van miből választani, nem olvastam még túl sok könyvét. Valamelyik klasszikussal szeretnám majd folytatni, talán a Christine lesz a következő.

                  Kedvelés

                  1. Biztos az is jó :) Nem volt rossz egy Borzalmak városa se, Halloweenre kellemes volt. Ha ajánlhatok, akkor nekem nagyon tetszett a Tóparti kísértetek és a 11.22.63. A Carrie is, de ha jól emlékszem, azt te is olvastad. Kedvencem még a Titkos ablak, titkos kert – de ezt szerintem már nem nagyon kapni.

                    Kedvelés

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s