Elizabeth Strout: Kisvárosi életek

Fülszöveg
A ​tizenhárom történetet tartalmazó könyv novelláskötetként, de akár regényként is olvasható, hiszen az egyes darabokat Olive Kitteridge központi alakja fogja össze. Az idős asszony, Maine állam egy óceánparti kisvárosában tanított matematikát. A nagydarab, kemény Olive szenvedélyességével, zsarnoki természetével, gyötrődéseivel olyan figura, aki hol főszereplőként, hol rezonőrként jelenik meg a könyvben.

A Kisvárosi életek nem pusztán az öregedő embert körülvevő világot tárja az olvasó elé, Olive Kitteridge történeteiben a szűkölő szeretetéhség, a másikba való görcsös kapaszkodás, a magára maradás, az örökös remény minden korosztály, minden kapcsolat állandó velejárója.

A történetek érzelmességét, olykor melodrámáját Elizabeth Strout csodálatos stílusérzékkel írja fölül a főszereplő szigorú erejével, és az emberi természet rejtélyességének, a kapcsolatok reménytelenségének tapasztalatával. Ehhez a távolságtartó, néhol sprőd megfogalmazáshoz az óceán nyílt horizontját megbontó halászkikötők, apró fehér házakkal pöttyözött virágzó kertek adják a hátteret. A természet líraisága az örök körforgásba vetett hitnek, a tönkrement, elhaló kapcsolatokat váltó újabb egymásra találásoknak mégis állandó jelenlétét erősíti ebben a különös, karcos szépségű könyvben.

Elizabeth Strout történetei folyóiratközlésként láttak először napvilágot. Később kötetbe szerkesztve a szerző elnyerte könyvével a Pulitzer-díjat.

Mire nem jó egy Coop üzlet? Azon kívül, hogy szűk helyeken szlalmozva jó drágán bevásárolhatunk? Arra, hogy ilyen gyöngyszemeket találjunk leértékelve a könyves állványon. Ha emlékezetem nem csal, legalább tíz évvel kb. 500 Ft-ért vásároltam ezt a könyvet , ami aztán elvezetett a szerző többi könyvéhez, és mennyire nem bánom, hogy akkor beszereztem mindegyiket, ma már alig lehet kapni egyiket-másikat. Már első olvasásra is nagy hatással volt rám ez a kötet, de azt hiszem, ez is azok közé tartozik, amik idővel még erőteljesebb nyomot hagynak az olvasóban.

A könyv címéhez hűen kisvárosi emberek sokszor egyszerű, legtöbbször elég szürke életéről szól. Sok bánat, keserűség, magány, bűntudat, félelem, fájdalom, megbánás, feloldatlan konfliktusok, szeretetlenség, boldogtalanság bújik meg a lapokon. A történetek nem függnek szorosan össze, Olive Kitteridge alakja köti össze őket, aki minden történetben felbukkan. Némelyik kifejezetten róla és a családjáról szól, de van, ahol csak mellékszereplő, épp csak egy telefonbeszélgetés erejéig, de morózus jelenlétével mindenhol feltűnik. Olive általános iskolai matematika tanárnő, férjével, Henry-vel és fiával, Christopherrel él együtt. A városban mindenki durva, nyers és barátságtalan emberként ismeri, a diákjai tartanak tőle, családtagjaival is erélyesen bánik. Nem tartozik a legkedvelhetőbb szereplők közé, viszont a legigazabbak közé igen. Elizabeth Strout nem szépített, amikor megalkotta a karakterét, kegyetlen tükröt tartva az olvasó elé. Azt hiszem, mindannyiunkban van egy kis Olive, kiben több, kiben kevesebb, még ha mélyen eltemetve is. Mert ha megszúrnak minket azon a bizonyos helyen, amit sokszor még saját magunk előtt is hatékonyan és sikeresen képesek vagyunk elrejteni, könnyedén Olive Kitteridge lesz belőlünk. És milyen is Olive, azon kívül, hogy nem valami kedves? Írhatnám, hogy őszinte, ami félig igaz is, de nem teljesen fedi a valóságot, ami Olive lényegét adja az az, hogy nem játszik szerepet. Eszébe sem jut pózolni, vagy mézesmázoskodni, még akkor sem képes magát “megerőltetni”, amikor a férje meghívja vacsorára az alkalmazottját és a férjét. És hát valljuk be, társaságban a legtöbben akkor is felvesszük a műmosolyt, ha legszívesebben csak ahhoz lenne kedvünk, hogy lefeküdjünk a földre meghalni. Minden szúrós, rideg, zárkózott mivolta ellenére tiszteltem Olive egyenességét, amit minden élethelyzetben sikerült megőriznie. Eleinte rendkívül irritált, főleg, amikor állandóan ráripakodott a férjére (és itt jön az, hogy azért nem tetszett a látvány, mert talán is ilyen vagyok néha), sajnáltam is szegény Henry-t rendesen, aztán arra gondoltam, hogy az a férfi egész életében egy papucs volt, akit a felesége ide-oda rakosgatott. Ha hagyta, hát akkor… Megérdemli? Azt éppen nem mondanám, de valamiért mégis eltűrte, és benne maradt ebben a házasságban. Aztán ahogy haladunk előre a történetben kiderül, hogy talán nem is volt olyan boldogtalan ez a házasság, mint amilyennek elsőre tűnt. Felszínes, kifelé nyálas ürességet mímelő semmiképpen nem volt, de ez nem jelenti azt, hogy boldogtalan volt, sőt…

Olive karaktere nagyon sokszor elgondolkodtatott, legfőképpen abból a szempontból, hogy az ember mennyire máshogy látja saját magát, mint ahogy mások látják (ami rengeteg félreértéshez és szívfájdalomhoz tud vezetni), és hogy két ember sokszor mennyire máshogy lát adott eseményeket, a múlt törött, talán már megjavíthatatlan darabkáit. Erre a Biztonság című történet a tökéletes példa, amiben Olive elutazik a már felnőtt fiához és annak családjához, és kiderül, hogy mindketten a másik általi szeretetlenségtől szenvednek irtózatosan. Olyan sérelmeket hordoznak magukban, amikről nem is tudják, mekkora fájdalmat okoz a másiknak, sőt egyáltalán eszükbe sem jut, hogy ők azzal a bizonyos dologgal megbántották azt, akit egyébként nem állt szándékukban. Kusza, sötét, gallyakkal teli érzelmi labirintus az egész könyv, ahol mindenki megbotlik, de segítséget kérni senki nem mer, ezért inkább csak hever a sötétben, a hideg földön és nyüszít, mint egy kivert, éhes, magára maradt kutya, holott ki lehetne húzni azt a tüskét, ami oda fúródott, ahol a legjobban fáj. Mégsem teszik. Küszködnek életük romjain vergődve, de a változás, az egymáshoz közeledés ki van zárva, mert hiányozna a fájdalom, ha nem lenne, hiszen akkor már nem lenne miért sajnáltatniuk magukat és egymást sem tudnák sajnálni, szánni és lenézni. Mindenki tele van sebekkel, némelyik még vérzik, némelyik már behegedt, de még nem gyógyult be, némelyiket pedig folyton megkaparják, és akkor újra vérezni kezd. De aztán felcsillan a remény, hogy talán mégis van vágy a változásra, egy csöppnyi változásra, az élni akarásra.

Christopher hetente egyszer telefonált. – Mit tehetek érted, Christopher? – kérdezte ilyenkor Olive, és ez azt jelentette, hogy Tegyél már értem valamit! – Elutazzak hozzád?

Az emberek akkor és ott többnyire nincsenek eléggé tudatában annak, hogy most élik az életüket.

Az, hogy Olive ilyen összeférhetetlen, és az empátia halvány jelét sem mutatja, nem véletlen. Sokat ugyan nem tudunk meg a gyerekkoráról, de az kiderül, hogy az apja öngyilkos lett. Ez azért elég nagy lelki teher, amitől később sem könnyű szabadulni. Nem vagyok pszichológus, ezért nem tudom szakszerűen megfogalmazni, de a családban bekövetkezett tragédia, és a gyerekkorban elkövetett sérelmek képesek olyan falakat emelni az ember köré amit egyszerűen képtelen megbontani. Ha pedig valaki megszokja, hogy így él, hát akkor nagyon nehéz változtatni, mert lesz a természetes, a megszokott, a normális. És arról se feledkezzünk meg, hogy mindenki úgy viselkedik, ahogy érzi magát. Ennek a tükrében magunkat is vizsgálhatjuk, de a szereplők lelki állapotáról is jó képet ad.

Eddig eléggé kihegyeztem Olive-re az értékelést, de a többi szereplőnek is megvan a maga keresztje, és nem biztos, hogy Olive-é a legnehezebb. Ami közös mindannyiukban, hogy nem azt az életet élik, amit szeretnének. És amikor erre rájönnek, életük nagy eseményei már elrobogtak mellettük, és arra eszmélnek, hogy ott állnak egy fél élettel a hátuk mögött, és semmi nincs, amire büszkék lehetnének, ami örömet okozna, vagy akár olyan tragédia sújtotta őket, ami miatt az egész hátralévő életüket árnyékban kell majd leélniük. Ha pedig akad is örömteli dolog az életükben, az tiltott forrásból származik, mint például egy nő, aki nem az illető felesége.

Megértette, hogy a férfit, miközben a tengerparton Boston felé autózik, a feleségéhez, akivel három gyereket neveltek föl, bizonyos fokig elégedettség tölti majd el, amiért így látta őt ma este, ahogy, és megértette azt is, hogy ez a fajta vigasz sok embernél ugyanúgy működik, ahogy Malcolm is jobban érezte magát attól, hogy szánalmas buzinak nevezte Walter Daltont, de ez sovány vigasz, csekély a tápértéke; azon nem változtathat, hogy az ember koncertzongorista akart lenni, és végül ingatlanjogász lett, meg azon, hogy feleségül vett egy nőt, és harminc éven át a férje is maradt, miközben a nő soha nem találta jónak az ágyban.

Elképesztően érzékletesen tárul elénk a társtalanság (és itt nem csak a párkapcsolatra gondolok), a magány, elhagyatottság érzése. Amikor valaki egyedül áll a világban, vagy ha van is mellette valaki, az nem a megfelelő ember, esetleg többre vágyik annál, mintsem hogy egyetlen ember töltse ki az életét. Az emberi közöny és az érzéketlenség hihetetlen mélységeket képes ölteni, és talán ez a legszomorúbb momentuma ezeknek a történeteknek.

Az a borzalmas történet a férfiról, aki leugrott – és életben maradt –, miután egy órán keresztül mászkált föl-alá a Golden Gate hídon zokogva, az a férfi azt mondta, ha bárki megállt volna, hogy megkérdezze, miért sír, nem ugrott volna le.

Elizabeth Strout páratlan tehetséggel és érzékletességgel hatol az emberi lélek legmélyére, és a legérzékenyebb pontjainkat veszi célba kegyetlen ütéseivel. Megrázó, felkavaró, de olvasásra érdemes könyv, amit annak ellenére (vagy éppen azért, kinek hogy tetszik), hogy egyáltalán nem könnyű olvasmány, nagyon ajánlok. Aki régebb óta olvassa a blogomat, tudja, hogy mennyire vonzanak a nehéz témák, a lélektani regények, nekem szükségem van arra, hogy egy történetnek (ez esetben tizenháromnak) mélysége, mondanivalója legyen, az öncélú szórakoztatási szándékkal én nem tudok mit kezdeni. Ebből a kötetből leginkább a Palackba zárt hajó tetszett, elemi erővel hatott rám, ezt a történetet nagyon szívesen olvastam volna hosszabban is, de a Biztonság és a Bűnöző is a bőröm alá mászott.

Elizabeth Strout a Kisvárosi életekért 2009-ben megkapta a Pulitzer-díjat, 2014-ben pedig minisorozat készült a könyvből Frances McDormand (Fargo, Három óriásplakát Ebbing határában, Majdnem híres) és Richard Jenkins (A víz érintése, A látogató) főszereplésével, de játszik benne Ann Dowd (A szolgálólány meséje, A Manderley-ház asszonya, isten bárányai) és Bill Murray is (Elveszett jelentés, Holdfény királyság, Ed Wood). Angolul 2019-ben megjelent a folytatása is, Olive, Again címmel, magyarul sajnos még nem olvasható.