Kosztolányi Dezső: Pacsirta

Fülszöveg
Pacsirta nagydarab, csúnya vénlány. Pacsirta Sárszegen él szüleivel, ahol egész évben hamuszürke por hull az utcákra, de a Magyar Király étterméből a pörkölt remek, paprikás illatát viszi a szél, és mulatás zaja, cigányzene veri fel az éjszakákat. Pacsirta szülei – kisvajkay és köröshegyi Vajkay Ákos és kecfalvi Bozsó Antónia – régóta elszoktak már e zajoktól. Maguknak élnek, csendesen. Áhítatos rajongással imádják, féltik egyetlen kincsüket: Pacsirtát, a csúnya lányt. Boldogok, elégedettek. Legalábbis ezt hiszik magukról. De egy napon, ennek a történetnek a kezdetén Pacsirta vidékre utazik a rokonaihoz. Egy hétig van távol a szülői háztól, és ez az egy hét elegendő arra, hogy könyörtelenül szembesítse Vajkayékat az igazsággal. Egy csúnya arcban felmutatni az emberi lét iszonyatos kegyetlenségét, az öreg házaspár néhány napjában a tömlöcbe zárt sorsok groteszk tragikumát – könnyű kézzel, halálos biztonsággal – ez Kosztolányi művészete, a Pacsirta halhatatlanságának titka.

Régi elmaradásomat pótoltam a Pacsirtával, és már sokkal hamarabb sort kellett volna kerítenem rá, bár kétségtelen, hogy nagyon jókor talált meg ez a történet. Talán tényleg minden könyv akkor érkezik az életünkbe, amikor szükségünk van rá.

A történet nagyon szomorú, és engem rendesen megviselt, pedig látszólag semmi különös nem történik, mégis annyi minden történik, három életnyi értelmetlen fájdalom sűrűsödik össze ebben a rövid regényben (meg másoké is, mert Sárszeg többi lakójának sem idilli az élete, még ha a látszat sokszor azt is mutatja, csak van, akinek kevésbé látványos a baja). A nyelvezete gyönyörű, a szereplők és az érzelmek finom ábrázolása igazi mestermunka.

Pacsirta, a csúnya vénlány Sárszegen él szüleivel, és még mindig eladósorban van, vagyis lenne, ha elvenné végre valaki feleségül. A csúnya vénlány kifejezés elég durván hat, de a könyv is az, és ennek a kisregénynek sajnos pontosan ez az igazságtalanság adja a magját: Pacsirta csúnya, és kifutott az időből. Nem kell senkinek, a szülei nyakán ragadt, akik sajnálatból és szánalomból teljesen alávetik magukat Pacsirtának, úgy élik az életüket, hogy az lányuknak jó legyen, saját vágyaikat és igényeiket teljesen elnyomva. Rendkívül zárkózott, visszahúzódó életet élnek, alig érintkeznek Sárszeg lakóival, mindenen spórolnak, nem járnak sehová, az életük otthon, hármasban telik, még sétálni is hármasban szoktak. Minden a háztartás, a munka és a kötelességek körül forog, de aztán Pacsirta meghívást kap a rokonoktól: utazzon el egy hétre egy kicsit kikapcsolódni.

Eleinte aggodalmaskodnak, amikor Pacsirta elhagyja a családi fészket (kirepül a kismadár), de aztán egyre inkább önmagukra találnak. Felszabadultak, jókedvűek lesznek, elkezdenek olyan dolgokkal foglalkozni, amikben örömüket lelik, vendéglőben ebédelnek, színházba, társaságba járnak. Minden egyes nappal egy kicsit többet tapasztalnak meg abból az életből, amit Pacsirta nélkül élhetnének, amire igazán vágynak, de ezeket a vágyakat Pacsirtára való tekintettel sosem volt szabad kifejezésre juttatniuk. Egyre jobban szoronganak, amint közeledik Pacsirta hazatérésének időpontja, habár magukat igazán vehemensen igyekeznek meggyőzni arról, hogy mennyire örülnek, hogy az ő kismadárkájuk végre hazatér. Önámítás, te ősi, csalfa keserédes, embert nyomorító, miért vagy olyan vonzó?

Aztán Vajkay Ákos, Pacsirta apja egy mámoros este után alkoholtól jócskán ittasan kimondja azt, ami már régóta nyomja a szívét, ahogyan a feleségéét is. Azt a kegyetlen, bűnös dolgot, amit érezniük sem lenne szabad. Viharos éjszaka ez, keserű felismeréssel, vagyis pontosan egy régi felismerés hangosan történő kimondásával. Érdemes megfigyelni, hogy Ákos mennyire tombol, milyen felindult azon az estén (amit nyilván az alkoholos állapot okoz), amikor végre kimondja azt, ami annyira fáj, ami hosszú évek óta éles tüskeként fúródik belé. Az alkohol vagy elnyomja vagy feloldja az érzelmeket és a gátlásokat, de olyasmit nem képes előhozni, ami nincs benne az emberben, nem hiába a régi mondás, hogy a részeg ember megmondja az igazat. Sosem hittem a mentegetőző „nem úgy gondoltam, nem akartalak megbántani, részeg voltam” szövegben. De, az ember olyankor pontosan úgy gondolja, csak a társadalmi elvásárok, az illem, a jó viszony megőrzése vagy bármi más miatt józanul nem fogja kimondani. Én hamarabb hiszek egy részeg embernek, mint egy józannak.

És ha Vajkay Ákos vallomása nem volt elég szívfacsaró, akkor Kosztolányi még ránk dob egy követ, miközben lefelé zuhanunk a szakadékban. Kiderül (ha eddig nem lett volna nyilvánvaló), hogy Pacsirtának sem jó ez így, de mindhárom fél azt hiszi, a másiknak kedvez azzal, ahogyan él. Szörnyű, mardosó, felemésztő élet ez.

Feküdt az ágyon, még mindig hunyt szemmel, ezen a meddő, hideg leányágyon, melyen még nem történt semmi, csak aludt, betegeskedett, nyomta terhével lefelé, mint hulla a ravatalt.

Ha ettől a mondattól nem rándul valakinek görcsbe a gyomra, akkor semmitől.

A három főszereplő lélektanán kívül Kosztolányi tökéletesen ábrázolja a kor társadalmát, élvezet volt olvasni. Hiába nincs kétszáz oldal se ez a könyv, minden benne van, aminek kell, pontosan olyan mértékben és minőségben, ahogy kell.

Pacsirta története borzasztóan bánatos és igazságtalan, de sajnos élethűen mutatja be, hogy egy jelentéktelen dolog, a kinézete miatt mennyire kegyetlenül kitaszít magából valakit a társadalom. Ma is így van ez, és bizony ma is sok Pacsirta él közöttünk.