Therese Anne Fowler: Rendes környék

Fülszöveg
Az ​észak-karolinai Oak Knoll zöldellő, kertvárosi kerülete. Itt lakik Valerie Alston-Holt, az egyetem ökológiatanára, a környék elismert lakója, a könyvklub fontos tagja.

Valerie élete, bár megözvegyült, mégis egészen gondtalanul telik tehetséges, főiskolára készülő, zenész fiával, Xavierrel egészen addig, amíg a szomszédjukba nem költözik a légkondicionálókból meggazdagodott vállalkozó, Brad Whitman feleségével és nevelt lányával, Juniperrel. Brad a ház építésével járó munkákkal ugyanis a szomszédja udvarán álló, évszázados tölgyfát is veszélybe sodorta, Valerie viszont lelkes környezetvédőként védelmezi azt. Az ellentét később kibékíthetetlen vitává alakul, majd jogi útra terelődik, és a feszült viszonyt csak tovább nehezíti a két kamasz gyerek virágzó romantikája. A telket elválasztó határvonal észrevétlenül is sokkal mélyebb, a mai napig jelen lévő társadalmi egyenlőtlenségeket érintő törésvonallá válik. A két család pedig elkerülhetetlenül sodródik a tragédia felé.

Mit jelent valójában a jó szomszédság? Hogyan éljünk egymás mellett, ha nem értünk egyet valamiben? Hol húzódnak a valódi kerítéseken túlmutató erkölcsi határok? És meddig tartozunk felelősséggel a másik emberért? A Rendes környék egy egészen mindennapi élethelyzet során tesz fel olyan húsba vágó kérdéseket, amelyek bármikor érinthetnek minket, amint egy darabka földet elkerítünk. A Z – Zelda Fitzgerald regénye sikeres szerzőjének új könyve szívszorító család- és szerelmi történet, ugyanakkor provokatív társadalmi látlelet is.

A bejegyzés cselekményleírást tartalmaz!

A témája miatt nagy elvárásokkal és reményekkel kezdtem bele ebbe a regénybe: környezetvédelem, társadalmi kérdések, és hát az egyik kedvenc kiadóm, az Európa adta ki, rossz tehát nem lehet. Ezúttal óriásit tévedtem, elképesztően nagy csalódás volt számomra ez a regény, ráadásul jól fel is idegesített, úgy gondolom, kifejezetten káros módon próbál egyébként jó üzenetet közvetíteni. A felállás a szokásos, mint megannyi rossz könyv esetén: jó alapötlet, (nagyon-nagyon) gyenge kivitelezés.

A történet főszereplője két szomszédos család, az Alston-Holt és a Whitman. Valerie Alston-Holt fiával, Xavierrel él együtt (aki tehetséges zenész, éppen egyetemre készül), férje Tom ugyanis meghalt, amikor Xavier egyéves volt. Valerie fekete, egy alapvetően fehér közösségben, elkötelezett környezetvédő és ökológiát oktat az egyetemen. Annak idején egy fehér férfihoz ment feleségül, amiből jócskán adódtak is konfliktusok, és most fia, aki fehér és fekete szülők gyermeke, szintén egy fehér lányba szeret bele, ami nem kevés bonyodalomhoz és tragédiához vezet.

Valerie nagyon rossz szemmel nézi a szomszéd építkezést, ugyanis teljesen feltúrják a kertet, hogy úszómedencét építhessenek, lefedjék az udvart térkővel, ráadásul a ház olyan nagy alapterületű, hogy magából a kertből alig marad egy kis rész. A munkálatok veszélybe sodorják a Valerie telkén álló nagy, régi tölgyfát, ami Xavier és Juniper kapcsolata mellett a problémák másik okozója (időben emiatt alakul ki hamarabb konfliktus, de igazán nagy hatása a másik eseménynek lesz).

Brad Whitman sikeres vállalkozó, aki légkondicionálókkal foglalkozik, és egy újfajta műszaki találmánynak köszönhetően gazdagodott meg, most már milliomos, ő a helyi menő szupersztár, tiszta udvar, rendes ház, szép feleség, tisztelettudó gyerekek, sokhálószobás ház, tengerparti nyaraló minden luxussal felszerelve, stb., minden a papírforma szerint. Brad felesége, Julia korábban férje alkalmazottja volt. Sokáig egyedül nevelte lányát, Junipert, de amikor megismerkedett Braddal, és a férfi elkezdett udvarolni neki, egy fényes jövő képe villant fel előtte, ahol mindent megadhat a lányának, amit korábban nem tudott, és nem kell többé nélkülözniük. Persze, azért szerette is a férfit (bár ezt nem valami meggyőzően festette le a szerző, de majd erre visszatérek), és később lett egy közös kislányuk is, Lily, de Brad Juniperre is mindig saját gyermekeként tekintett (ebben lesz még egy kanyar).

A történet akkor kezdődik, amikor Whitmanék beköltöznek új házukba, és a két család megismerkedik. Valerie ugyan nem ért egyet az életmódjukkal, Juliát és Junipert a maga módján megkedveli, Brad viszont kifejezetten ellenszenves számára tenyérbemászó viselkedésével.

A cselekmény a jelen mellett több múltbéli szálon is fut, megismerjük Brad, Julia, Valerie, Tom és Juniper múltjának darabkáit, de ezek csak rövid epizódokra villannak fel, ahhoz nagyjából elegendőek, hogy megértsük, melyikük miért olyan, amilyen.

A könyvvel kapcsolatban sajnos egyetlen pozitívumot sem tudok kiemelni, bármennyire is szeretnék. Az első ötven oldal környékén még úgy tűnt, hogy tetszeni fog, és kíváncsi voltam, hová fognak kifutni az események, de ahogy egyre inkább haladtam előre, úgy jöttek elő a hibái.

A szerzőnek sajnos nincs stílusa. Nagyon jellegtelenül ír, semmilyen hangulata nincs a regénynek. Steril, száraz, érdektelen, patikamérlegen próbálja kiadagolni az érzelmeket és a drámát, de még ez sem sikerül neki. Nem tudtam átérezni senki fájdalmát, szorongását, izgalmát, szerelmét, gyötrődését. Ugyanez ez a helyzet a karakterekkel is, teljes mértékben egyéniség nélküliek. Nyilván nem ez volt a cél, és kapunk egy rakás leírást arról, hogy milyen kedves és visszafogott Juniper, mennyire rajong a zenéért Xavier (ehhez képest kb. háromszor gitározik az egész történet során, kétszer ugyanaz a dalt adja elő), Valerie milyen elszánt környezetvédő, de a szerző csak felsorolja, hogy melyik szereplő milyen, nem mutatja be őket. Egyáltalán nem éreztem át Valerie felháborodottságát, dühét és szomorúságát, amikor kiderült, hogy a tölgyfa haldoklik. Juniper és Xavier szerelme nevetséges volt, egyáltalán nem volt meg a kémia közöttük, annak ellenére, hogy többször le van írva, hogy nagyon vonzódnak egymáshoz. Olyasmi ez, mint amikor pl. egy író leírja, hogy a főszereplő milyen rendszerető, ahelyett, hogy megmutatná azáltal, hogy folyton pakol, szortíroz, megigazítja az ágytakarót, ha nem áll jól, arrébb teszi a vázát, ha rossz helyen áll a komód tetején, mert idegesíti, stb. Többször kellett volna olyan jelenet, ahol Xavier gitározik, vagy a zenéről beszélget (szakértői módon, ami nyilván kutatást igényelt volna), vagy ahogyan Valerie szenvedélyesen vitatkozik valakivel a klímaváltozásról, vagy bármilyen környezetvédelmi témáról, ezzel kapcsolatos könyvet olvas, stb. Lehetett volna írni arról, hogy zöld háztartást vezet, milyen ruhákat hord, esetleg követ-e vegetáriánus vagy vegán étrendet, stb. Szükség lett volna arra, hogy a mindennapi tevékenységek során is megismerjük a karaktereket, és akkor nem kellett volna leírni, hogy Valerie környezetvédő, mert az olvasó magától is rájött volna. Egyébként önmagában véve nem az a baj, hogy ez le van írva, hanem ahogy fentebb is írtam, nincs bemutatva. El van ennyivel intézve, max. egy-két tevékenységgel és kész.

Az időt is nagyon rosszul kezeli a szerző a regényben. Iskolaév vége, nyári szünet kezdete, kb. pár hét alatt zajlott le minden. Hiteltelen. A kamaszok szerelme, hogy pár hét ismertség után már élni sem tudnak egymás nélkül, és egymáséi akarnak lenni (jó, tudom, serdülőkor, hormonok, miegymás, de ez a rész sincs tisztességesen megírva) és az, hogy még szinte ki sem bontakozik a konfliktus, már vége is van. Nem tett jót ennek a regénynek, hogy mindössze alig 400 oldalon két nagy horderejű esemény következtében is hihetetlen mértékű, több ember életét is rendkívül mélyen értintő változások következnek be, és szinte egy hónap sem telik el. A szerző nem hagyott sem teret, sem időt a történéseknek, hogy ki tudjanak bontakozni. Habár, ha jobban ábrázolta volna a karaktereket, és képes lett volna némi érzelmet belevinni, akkor ez a terjedelem is elég lett volna, hogy valami igazán átütőt alkosson. Minden gyorsan, egyszerűen történik, nincsenek előre nem látható események. Borítékolható, hogy mi fog történni. Főleg, mert az is előre van vetítve, hogy valaki meg fog halni.

Ami szintén nagyon zavart, hogy amikor megjelenik a rasszizmus témája, akkor az úgy működik, hogy a fehérek fogadják el a feketéket feltétel nélkül, hiszen a bőrszínnek nincs semmilyen jelentősége (ezzel teljes mértékben egyetértek), de ez már nem működik visszafelé. Valerie kifejezetten fekete ügyvédet keres, de azt nem talál, ezért jó lesz a fehér is. Itt is azt éreztem, hogy csak a fehérek ne vegyék észre a fekete bőrszínt, a feketék nyugodtan szekálhatják a fehéreket. Valerie-t zavarja, hogy a fia fehér lánnyal jár, de felháborodik azon, hogy tudja, Whitmanék elítélnék, ha kiderülne, hogy a lányuk egy félig fekete sráccal jár. És ez sajnos sok más könyv, sorozat és film is így jeleníti meg, az nem baj, hogy a feketék ellenségesek és előítéletesek a fehérekkel, az nem számít rasszizmusnak, csak ha a fehérek azok a feketékkel. Értem, hogy a sok elnyomás, megaláztatás és egyenlőtlenség vezetett idáig, de nem lehet minden fehér embert egy kalap alá venni, és komplett közösségként gyűlölni őket, mert akkor ugyanott kötünk ki, amikor egy fehér bőrű ember az egész fekete közösséggel szemben kirekesztően viselkedik pl. egy múltbéli rossz tapasztalat, vagy akár csak előítélet miatt. Az, ha a múltbéli sérelmek miatt a feketék örökké ellenérzésekkel fognak viseltetni a nem rasszista fehér emberek iránt is, az nem fogja előrébb vinni a társadalmat, csak körbe-körbe fogunk járkálni, és a kölcsönös utálkozás végtelen köre soha nem fog megtörni. Az elfogadás és a tisztelet csak akkor működik, ha az kölcsönös, és mindkét fél az embert látja a másikban, és nem a bőrszínt. Igaz ez feketékre és fehérekre egyaránt. Ha egy fekete elítél egy fehér embert csak a bőrszíne miatt, akkor milyen alapon várja el, hogy a fehér ember ne ugyanígy viselkedjen? Ennek oda-vissza kellene működnie. (Egyébként pedig szomorú, hogy olyan primitív társadalomban élünk, ahol még mindig téma, hogy kinek milyen a bőrszíne.)

Julia és Juniper kedvesek voltak Valerie-vel és Xavierrel, nem zavarta őket, hogy feketék (Xavier ugyebár csak félig, de ahogy a könyvben is le van írva, ha valaki félig fekete és félig fehér, az a társadalom szemében nem fehérnek, hanem feketének számít), Juniper ugyebár bele is szeretett Xavierbe. Brad esete már más, őt valóban zavarta, hogy Xavier félig fekete, de itt más is volt ám.

SPOILER! Kiderül, hogy Brad szexuálisan vonzódik Juniperhez, és egyszer, miközben azt hitte, a lány alszik, meg is csókolta, és amikor a tengerparton nyaraltak, akkor is alkalmat teremtett rá, hogy fogdoshassa a lányt, amitől szexuális izgalomba jött. Nem csak az volt a gondja, hogy Juniper egy félig fekete fiúval jár, hanem az is, hogy ő nem „kaphatta meg”, illetve nem ő „kaphatta meg” elsőként. Szerette volna ő elvenni a mostohalánya szüzességét, és kapóra jött neki, hogy Juniper pont olyasvalakibe szeretett bele, aki félig fekete, és ezt fel tudta használni ellene. SPOILER VÉGE.

Ami viszont Therese Anne Fowler legnagyobb hibája a regénnyel kapcsoltban, az az, hogy nem igazán lehet tudni, mi is volt a célja. A  fő üzenete persze az, hogy milyen káros a rasszizmus, és bedobja ugyan a környezetvédelem témáját is, viszont úgy éreztem, ez csak egy gyenge ürügy, és nem a valódi katalizátor. Bármilyen más cselekmény alkalmas lett volna arra, hogy feszültséget generáljon a szomszédok között, és elindítsa a lavinát. Ha valóban a környezetvédelmet akarta volna a középpontba helyezni, akkor jobban kibontotta volna ezt a témát, de szinte alig kap szerepet. Valerie szörnyülködik egy-két sort a tölgyfa miatt, aztán erről át is helyeződik a hangsúly, és szegény tölgyfa már nem is számít. Nincs egymásnak feszülés, nincs tetőpont, a végső tragédia sem az, nem volt elég tér, hogy kibontakozzon a konfliktus, a vulkán végig csak fortyog, de nem tör ki. Az is nyilván szándékos, hogy pont egy légkondicionálókkal foglalkozó cég tulajdonosát költöztette a szerző Valerie és Xavier szomszédságába, és ebben is rengeteg potenciál van, ütköztetni kellett volna a véleménykülönbségeket, az eltérő életmódokat és értékrendeket, ez mind kihagyott lehetőség. Ahogyan az egész könyv az. Ez tipikusan a túl sokat akar a szarka esete, mert kapunk két fontos témát, gyengén kibontva, a fókusz pedig teljesen elveszett a történet során, rosszak az arányok, és ahogy fentebb is írtam, az idővel való gazdálkodás is. Ennek következtében nagyon sekélyes a regény, csak a felszínt kapargatja, elnagyolt, összecsapott, teljes mértékben kidolgozatlan, nem hagy nyomot, nem ad útravalót, nem ösztönöz gondolkodásra, átértékelésre, túlságosan direkt és didaktikus, tele ugyanolyan általánosításokkal és sztereotípiákkal, mint amilyenek ellen küzdeni próbál.

Therese Anne Fowler nem tud finom írói eszközöket használni, mindent harsányan, együgyűen és bugyután tol az olvasó arcába. Amikor Junipert kihallgatta egy rendőr, és utána, amikor megvizsgálták a kórházban, minden pikk-pakk lezajlott, nagyon rövid jelenetek voltak (a valóságban ez nem folyna le ilyen egyszerűen, sokkal hosszabb a procedúra, több a papírmunka és a vizsgálat is), a rendőr, a nővér és az orvos minden mondata ordítóan papírforma-szerű volt, semmi árnyaltság vagy finomság, ami adott esetben sokkal jobban gyomorszájon tudja vágni az embert, mint az egyenes, idióta mondatok. Még el sem kezdődött a párbeszéd és a vizsgálat, máris vége volt, néhány gagyi beszólás és ennyi. Ehhez képest pl. Shirley Jackson A virágoskert c. novellájában hihetetlen finomsággal érzékelteti a rasszizmus pusztító erejét. Therese Anne Fowler megoldásai csak fantáziátlanok és olcsóak.

Amiatt pedig, hogy képtelen hitelesen bármiféle érzelmet megjeleníteni, és minden gyorsan történik, ezáltal pedig senkit nem ismerünk meg igazán, mindenkiből csak egy apró, jellegtelen darabkát kapunk, egyetlen szereplővel sem tudtam szimpatizálni. Arról nem is beszélve, hogy ez a könyv egyáltalán nem szépirodalom, legfeljebb egy kicsit minőségibb lektűrnek felel meg a stílusa, ez is nehezítette, hogy igazi mélységeket tárjon fel.

Egyébként már látom is magam előtt, hogy a Netflix sorozatot készít belőle, és megjelenik a TOP 10 Hungary listáján, és mindenki éltetni fogja, pedig hiteltelen és teljes mértékben túlértékelt.