Almási Kitti: Bátran élni – Félelmeink és gátlásaink leküzdése

Fülszöveg
Rengeteg ​gátlás és félelem van bennünk még a legegyszerűbb helyzetekben is -rettegünk attól, hogy ha megmutatunk magunkból valamit, akkor kitesszük magunkat mások kritikájának, ítéletének, elutasításának. Sokkal egyszerűbbnek tűnik, ha inkább elrejtőzünk a szerepeink mögé, ha nem mondjuk ki, amit gondolunk, ha nem fejezzük ki, amit érzünk, mert így nem szolgáltatjuk ki magunkat annak, hogy mások nem fogadnak el és nem szeretnek bennünket. Éljük-e így le az életünket? Óvatosságunkban nem hagyjuk-e ki éppen a lényeget? Képesek lehetünk-e valódi intimitásra, megvalósíthatjuk-e legmélyebb vágyainkat, ha állandó önvédelemre rendezkedünk be? Úgy látom, a legtöbb ember nem meri azt az életet élni, amit a szíve mélyén kívánna. Azt mondjuk, nincs rá lehetőségünk, de sokszor valójában bátorságunk nincs, hogy kivívjuk, megteremtsük azt. Ehhez ugyanis egyrészt el kellene hinnünk azt, hogy képesek vagyunk rá, másrészt elsősorban saját belső hangunkra hallgatni, nem pedig mások – gyakran jóakaratú, de megalapozatlan, önös érdekekre épülő, vagy akár kifejezetten romboló – véleményére. Azon erőlködünk egész életünkben, hogy másoknak megfeleljünk, hogy ne gondoljanak rosszat rólunk, ne szóljanak meg, ne bántsanak minket, miközben önmagunkat cserbenhagyjuk. Miért nem tesszük fel néha a kérdést: És akkor mi van?! Mi van akkor, ha valami nem sikerül, ha valaki nem fogad el? Megéri-e lemondani arról, hogy a saját bensőnkből fakadó, autentikus életünket éljük, csak azért, hogy soha meg ne sérüljünk, el ne utasítsanak, el ne bukjunk (ami minden bizonnyal így is, úgy is lehetetlen)? Azt tapasztalom, hogy visszatekintve mindig megbánjuk, ha nem tesszük meg, ami igazán fontos lett volna számunkra, ha elszalasztjuk azokat a lehetőségeket, amelyek által azzá lehetnénk, akik lenni szeretnénk. Igen, vannak az életben rettenetesen nehéz és ijesztő helyzetek, amikor természetes, hogy félünk – mint ahogy olyan mély felnőttkori gátlások és szorongások is, amelyek korai sérülésekből fakadnak, így gyakorlatilag beleíródtak a sejtjeinkbe. Ilyenkor valóban nem könnyű a dolgunk – de vannak eszközök a kezünkben, és szó sincs arról, hogy ebbe bele kellene törődnünk, hogy ne élhetnénk bátran és hitelesen az életünket, ha így akarjuk, és erőfeszítést teszünk érte.

Miután elolvastam az Irigység, kibeszélés, rosszindulat c. könyvet Almási Kittitől, eldöntöttem, hogy előbb-utóbb az összes könyvét sorra fogom keríteni (azóta olvastam még a Ki vagy Te? c. írását), ugyanis hitelesen, közérthetően szól az emberekhez, engem pedig mindig is érdekelt a pszichológia, szívesen olvasok a témában. Ajánlom egyébként az előadásait is, rendkívül hasznosak és gondolatébresztőek. Én három hónapja járok pszichológushoz, szinte már emberi roncsként jutottam el hozzá, és legalább egy évig tartott, onnantól, hogy megmozdult bennem a gondolat, hogy el kellene menni, odáig, hogy tényleg be is jelentkeztem. Más szemmel olvasok így minden önismereti könyvet, mert én magam is egy nagyon kemény és fájdalmas önismereti munkában vagyok éppen benne, embert próbáló folyamat… Bizonyos folyamatokon, amiket Almási Kitti leír a könyvben, már túl vagyok, van, amiben éppen benne vagyok, és vannak hegyek, amik előttem magasodnak, és még meg kell másznom őket, ez pedig teljesen más szögből világítja meg a leírtakat, és tudom azt mondani, hogy igen, ez tényleg így működik, igen, ez van a valóságban is, én is így éreztem/érzek, itt rontottam el, rosszul álltam hozzá, bántottam azt, aki bántott, mert nem volt más eszköz a kezemben, már megint a hülye egóm irányít mindent, ez használ, ez segít, stb. Határozottan megérte elindulni az úton, és megéri végig is menni rajta, mert tapasztalom, hogy jobban vagyok, és tudom, hogy hosszú távon is meglesz az eredménye.

Én soha nem önsegítő kötetként vettem a kezembe a hasonló könyveket, és szerintem Almási Kitti írásai nem is tipikusan azok, én a Hogyan tedd ezt és ezt, hogy boldogabb/sikeresebb/okosabb, stb. legyél jellegű könyveket tekintem annak, bár azokban nem hiszek. Soha nem vártam egy könyvtől, hogy majd segít rajtam, vagy megváltoztatja az életemet. Lehetnek benne olyan tanácsok, amiket az ember beépítve az életébe kicsit tud javítani a helyzetén, de ha valaki segítségre szorul, egy könyv önmagában nem fog segíteni. Az munka, amit vagy el tud valaki végezni egyedül, vagy nem. A legtöbb embernek általában nincs meg hozzá az eszköztára, ilyenkor jön a képbe egy jó pszichológus.

Na, de visszatérve a Bátran élnire. Almási Kitti azt írta, hogy az lett volna ez eredeti címe, hogy És akkor mi van…?, ez helyet is kapott a borító sarkán, de annyira jó lett volna, ha ez maradhat a fő címe, elképesztően találó, nekem is feltette már nem egyszer a pszichológusom. Amióta terápiára járok én sem vagyok olyan görcsös, és sokkal többször tudok úgy hozzáállni a dolgokhoz, hogy és akkor mi van? Mi a legrosszabb, ami történhet? Az élet megy tovább, én meg majd megoldom valahogy, hiszen mindig is megoldottam (!), miért hallgatok mindig a lehúzó hangokra? Miért vagyok olyan kritikus önmagammal szemben? Nem lesz tragédia, az ég nem fog leszakadni, ha valami rossz történik, akkor sem. Ezt viszont iszonyúan nehéz elsajátítani egy elvárásokkal és ítélkezésekkel teli világban. Ahol az embernek helyt kell állnia több fronton is, és a környezete millió dologgal nyomasztja, és sajnos az esetek nagy többségében inkább lehúzza, mintsem felemeli. De nem lehetetlen! Nem hiszem, hogy tökélyre lehet fejleszteni, de apró lépésekkel, tudatosan végig lehet menni azon az úton, ami egy bátrabb élethez vezet.

A könyv nagyon olvasmányos, könnyen emészthető, és színesíti, hogy Almási Kitti példákat hoz a praxisából. Röviden, de lényegre törően magyarázza el, melyik viselkedéstípusnak mi a gyökere, és milyen óriási szerepe van a szüleink és közvetlen környezetünk visszajelzéseinek abban, hogy hogyan gondolkodunk magunkról. Mindenki elfogadásra, szeretetre vágyik, ez természetes, csak az nem mindegy, hogy ezért feladjuk-e önmagunkat, vagy képesek vagyunk önazonosak maradni. A legtöbb ember nem mondja ki, amit valójában gondol, nem úgy viselkedik, ahogy valójában szeretne, nem a saját életét éli, csak azért, hogy elfogadják és szeressék, ez pedig kimondhatatlanul lélekromboló és mentálisan kimerítő. Ha valaki nem tud nemet mondani (nagyon sokáig én sem tudtam), és folyamatosan kiszolgálja a környezetében lévőket, az a környezetének nagyon kényelmes, csak ebben szépen lassan tönkre lehet menni. Az attól való félelem, hogy valakit nem fognak szeretni csak azért, mert olyan, amilyen, és elvárják, hogy másmilyen legyen, és a szeretetet bizonyos feltételekhez, tulajdonságokhoz vagy képességekhez kötik, félelmek és gátlások sokaságát teremti meg. A felismerésnek viszont félig-meddig teremtő ereje van, és Almási Kitti könyvei nagyon jók arra, hogy az olvasó ráeszméljen: igen, ezzel nekem is dolgom van. És ha ráeszmél, akkor lehet, hogy el is indul a változás rögös útján.

Némelyik történetet hihetetlen volt olvasni, vannak köztük nagyon szomorúak és megrázóak, és az ember mindig azt hiszi, hogy az ő baja a legnagyobb a világon, pedig nem így van. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a saját helyzetünkben a mi érzéseink ne lennének fontosak vagy jogosak. Ezen még nekem is dolgoznom kell. Hogy elhiggyem számít, amit érzek. Leginkább a Merjünk adni! fejezet ragadott magával, és ha valaki nem akarja elolvasni a könyvet, megpróbálnám meggyőzni, hogy legalább ezt az egy részt olvassa el. Adni jó. Ha adhatunk, az ajándék, mert azt jelenti, hogy van miből. Elemi ereje van annak, amikor csak úgy adunk valamit a másik embernek (segítséget, odafigyelést, időt, törődést), hogy nem várunk érte cserébe semmit. A világ azonban sajnos nem erre buzdít, hanem arra, hogy mindenből, még az emberi kapcsolatokból is a hasznot kell kivenni, de ez csak pitiáner kis játszmákhoz és alakoskodáshoz vezet, aminek hosszú távon és végső soron mi haszna van? A hétköznapi kapcsolatokon túlmenően számomra az önkénteskedés adja meg ezt az élményt. Nem azért adok, mert várok érte valamit, de ennek ellenére mégis kapok vissza: szeretetet, hálát, és azt, hogy láthatom, valamelyes tudtam segíteni, és ez fenomenális érzés, pedig nem ezért csinálom.

Ha nem akarunk minden pillanatban görcsösen jól járni, viszonzást kapni, hasznot húzni, az nagy belső szabadsággal ajándékoz meg minket.

Újdonság és érdekesség volt számomra, amit Almási Kitti a tapasztaló és az emlékező énről ír, mely fogalmak Daniel Kahneman nevéhez fűződnek. Röviden az a lényege, hogy az emlékeinket a változások, a jelentős pillanatok és a végkifejlet határozzák meg. Erre példaként hozza fel, hogy ha valaki meghallgat egy csodálatos koncertet, ám a darab végébe valahogy becsúszik egy borzalmas, csikorgó hang, és az illető azt mondja, hogy ez az egész élményt tönkretette, az nem igaz, mert csak az élmény emlékét tette tönkre, előtte nagyszerűen érezte magát. Ilyen már velem is történt, és szerencsére én soha nem úgy éltem ezt meg, hogy elrontotta az adott napot, eseményt, de nem tudtam, hogy ez egy tudományos jelenség.

Külön örülök, hogy kapott egy fejezetet a szégyen is, én úgy gondolom, hogy a szégyenérzetnek elementáris mértékű visszatartó ereje van… Bennem sokkal jobban munkált mindig is, mint a félelem, és ez valami borzasztó. A múltkor olvastam egy külföldi oldalon egy cikket arról, hogy milyen sokan hazudnak a terápián. Ez számomra elképesztően furcsa volt, nem is gondoltam volna, bennem ez soha nem merült fel, pedig én is szégyellek ám bizonyos dolgokat, olyanokat, amiket tudom, nem kellene. Annak viszont soha nem láttam értelmét, hogy hazudjak a pszichológusomnak, hiszen akkor mi értelme a munkának, amibe olyan sok energiát fektetek? Sokszor nehéz volt kimondani? Igen. Mélységesen szégyelltem magamat a pszichológusom előtt is, aki előtt egyébként képes vagyok megnyílni, és megbízom benne? Igen. Végigbőgtem a terápiás ülést? Igen. Kényelmetlenül és iszonyú hülyén éreztem magam emiatt? Igen. És aztán eszembe jutott, amit Almási Kitti ír, hogy mindenki egy bizonyos határig képes elmenni, és egy ponton túl nem tud szembenézni a traumájával, és ezt ilyenkor nem is szabad feszegetni.

A szégyenérzethez kapcsolódóan szól egy fejezet a testünkkel kapcsolatban érzett szégyenről is, ami igazán aktuális, bár szerintem mindig is az volt, régen fűzőkkel kínozták magukat a nők, most plasztikai műtétekkel (és sok minden mással) teszik ugyanezt. A jelenség egyébként a férfiaknál is tetten érhető, de valahogy az sokkal jobban elsikkad, ezt a többség inkább amolyan női problémaként kezeli.

Önmagunk elfogadásával kapcsolatban az alábbi gondolatot emelném ki, nálam ez talált be leginkább:

A cél az, hogy minden feszengés nélkül ki tudjuk mondani önmagunknak és másoknak is: ilyen vagyok. Innen és innen jövök. Ezt és ezt tették velem. Ezeket a sebeket hordozom. Sok mindenben fejlődhetek, változhatok még, de alapvetően: ez vagyok én. A fejlődés következő lépcsőfoka, amikor valaki már nemcsak felvállalni képes mindezt, de még büszke is tud lenni arra, hogy ő a hátrányos körülményei ellenére, vagy inkább azokkal együtt lett olyan, amilyen. Hiszen nyilván sokkal könnyebb kipárnázott környezetből bármilyen eredményt is elérni, mint a sűrű mínuszból indulva. Ha így is sikerül, akkor ez azért lehetséges, mert az illető önmagából tudott meríteni. Mindannak ellenére el tudott hinni magáról valamit, hogy a környezete teljesen mást sugallt neki. Ezért az ilyen emberek eredményei különösen becsülendők.
A kulcsszó: felvállalni!

Ez borzasztóan nehéz olyasvalakinek, aki egész életében azt a visszajelzést kapta, hogy nem elég jó, de ezt az „állapotot” nem lehetetlen elérni, viszont nem keveset kell dolgozni kell rajta. Én soha nem hittem volna, hogy azok a dolgok, amiket eddig gyengeségnek hittem, valójában pontosan erőt képviselnek: hogy merek segítséget kérni, hogy felvállalom az érzéseimet, nem pedig játszom a passzív-agresszív sértődöttet, hogy nem támadok vissza, ha bántanak, hogy meg tudok bocsátani, és el tudok engedni dolgokat. Soha nem hittem volna, hogy ezek mennyire felszabadító érzések, de adnak egyfajta tartást és belső szabadságot, pedig még az utam elején járok. Mi lesz, mire a végére érek?

Meggyőződésem szerint nem az az igazán szabad ember, aki bármit megtehet, amihez kedve szottyan (sok példát láttam arra, hogy kivételes helyzetben lévő emberek nem tudnak mit kezdeni a szinte korlátlan lehetőségeikkel, és nem is lehetnének messzebb a belső szabadságtól), hanem az, aki nem teszi meg, amit nem akar megtenni. Nem teszi meg, amit nem akar megtenni. Nem teszi meg akkor sem, ha kijön a sodrából, ha ez számára, aktuálisan hátrányosnak is tűnik, vagy ha fél. Ilyen értelemben szabad embert nagyon keveset ismerek. Nem belemenni a harcba, ha egyszer a másik belénk kötött? A legtöbb embernek már ettől a gondolattól is összeugrik a gyomra, mert gyöngeségnek hiszi. Csak aki már kipróbálta, az tudja, hogy milyen hihetetlen erő lehet ebben! Az embert önmagában attól is jó érzés tölti el, hogy képes uralni önmagát, nem válik az indulatai által rángatható marionettbábuvá, hanem a saját megfontolása és akarata szerint cselekszik. Valaki kijelölt számára egy irányt, de azt nem hajlandó követni, hanem ő mondja meg, merre akar menni, és ő viszi magával a másikat! Erre csak egy erős ember képes! Ezt az erőt a környezet is megérzi, és támogatni fogja az illetőt, mert bármilyen könnyen belesodorhatók az emberek az ordas küzdelmekbe is, nagyon jólesik átélniük az együttműködés és a tiszteletadás indulatfeloldó, felszabadító hatását.

Fontos gondolat, és Almási Kitti is többször kiemeli, hogy nincs instant megoldás a problémáinkra. Lépésről lépésre kell haladni, nincs egy recept, amit ha betartunk, garantált a siker. Nagyon sokan pedig úgy élik az életüket, hogy ha valamibe időt, energiát, bizalmat fektettek akkor garanciát akarnak arra, hogy annak meglesz az eredménye. Pedig az élet nem így működik, és ennek általában csalódás a vége, de mégis: a veszteség érzését el akarják kerülni, mert az elviselhetetlen. Akkor inkább nem adnak semmit, és bezárkóznak.

És ami még nagyon lényeges: vannak problémák az életünkben, amiket nem lehet megszüntetni, csak elfogadni őket, és megtanulni a lehető legfájdalommentesebben együtt élni velük (pl. gyógyíthatatlan betegség). Ez így leírva egyszerűen, észszerűen és logikusan hangzik, de belátni, hogy van olyan rossz, ami soha nem fog változni, nos az ember nem erre vágyik.

Kifejezetten tetszett az a rész, ami arról szólt, hogy hogyan kezeljük azokat a helyzeteket, amikor indulatosan, bunkó módon nekünk esnek és támadni kezdenek. Nos, a legtöbben visszatámadnak, pedig nem ez a legjobb módszer, felül is lehet emelkedni ezeken a szituációkon és ezekre nagyon jó és működő praktikákat ír le. Az utóbbi időben én is könnyebben engedem el ezeket a szituációkat, és leírhatatlanul jó érzés, nem belemenni méltatlan játszmákba és alattomos harcokba. Érdemes kipróbálni, a könyvben nagyon jó példa van erre!

Nagyon ajánlom a könyvet mindenkinek, szerintem nincs olyan, aki ne tudna profitálni belőle, számomra az olvasása az az igazi “aha-élmény” volt, végig bólogattam, hogy “milyen igaz”… Sőt, bevallom, nem egyszer el is sírtam magam, volt, hogy nyilvánosan, tömegközlekedési eszközön, de annyira benne voltam az adott történetben, hogy akkor és ott egyáltalán nem érdekelt, ki mit gondol rólam, ha meglátja, hogy sírok. És felszabadító érzés volt nem görcsölni rajta. Én kívánom ezt az érzést mindenkinek! Merj segítséget kérni, ha szükséged van rá. Nem gyengeség és nem szégyen, hanem erő és bátorság.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s