Robert Galbraith: A selyemhernyó, Gonosz Pálya (Cormoran Strike 2-3.)

Fülszöveg
Amikor a regényíró Owen Quine eltűnik, a felesége Cormoran Strike magánnyomozóhoz fordul. Először azt hiszi, a férje csak elvonult magában valahová néhány napra (ahogy már korábban is), és most azt szeretné, ha Strike megkeresné és hazahozná. De ahogy Strike nyomozni kezd, kiderül, több van Quine eltűnése mögött, mint azt a felesége gondolta. Az író épp befejezett egy kéziratot, melyben vitriolos tollal megírt portrék szerepelnek szinte minden ismerőséről. Ha ez a regény megjelenik, életeket tehet tönkre – így tehát nagyon is sokan lehetnek, akik szeretnék befogni a száját. És amikor rátalálnak a bizarr körülmények között brutálisan meggyilkolt Quine-ra, versenyfutás következik az idővel: meg kell fejteni, mi vezeti ezt a kegyetlen gyilkost – mert Strike ilyennel még sosem találkozott… A selyemhernyó letehetetlen, fordulatokkal teli krimi, a Cormoran Strike-ról és eltökélt, fiatal titkárnőjéről, Robin Ellacottról szóló sorozat második kötete.

Fülszöveg
Titokzatos csomag érkezik Robin Ellacott nevére, és rémülten fedezi fel, hogy egy nő levágott lába van benne. Főnöke, Cormoran Strike magándetektív már nem lepődik meg ennyire, bár ő is megdöbben. Négy férfi is van a múltjában, akikről úgy gondolja, lehettek a feladók – és Strike nagyon jól tudja, hogy mindegyikük komoly, elmondhatatlan kegyetlenségre képes. Míg a rendőrség arra a gyanúsítottra koncentrál, akiről Strike egyre biztosabban érzi, hogy nem ő a tettes, Cormoran és Robin a kezükbe veszik az ügyet, és elmerülnek a másik három gyanúsított sötét világában. Ám közben újabb, rettenetes bűntettek következnek, és egyre fogy az idő, hogy leleplezzék a gyilkost… A Gonosz pálya pokolian okos bűnügyi regény, teli váratlan fordulatokkal, de egyben egy férfiről és egy nőről is szól, akik személyes és szakmai életükben is válaszúthoz érkeznek. Letehetetlen olvasmány.

Májusban teljesen rákattantam a Cormoran Strike sorozatra, és gyors egymásutánban el is olvastam az első három kötetet, az első részről, a Kakukkszóról írt értékelésem itt olvasható. A selyemhernyóról és a Gonosz Pályáról azonban eddig nem volt időm írni, de mindenképpen szerettem volna, mert nagyon hamar óriási kedvencem lett a sorozat. Legszívesebben ledaráltam volna a Halálos fehéret és a Zavaros vért is, de annyira jól érzem magam Cormoran Strike világában, hogy már most szomorú vagyok, hogy egyszer véget ér majd a történet, és szeretném elnyújtani az élményt, amennyire csak lehet. Mindegyik könyvben különálló nyomozásokról van szó, egyedül a szereplők életének alakulása folytatólagos, és mivel eléggé sokáig halogattam, hogy írjak az olvasmányélményeimről, olvasás közben pedig nem jegyzeteltem, utólag már néhol kicsit összemosódnak az események, úgyhogy csak rövidebben tudni írni az egyes részekről, ezért úgy döntöttem, egy posztba sűrítem az ömlengésemet.

A selyemhernyó világa nagyon közel áll a szívemhez, ugyanis Strike ebben a részben egy eltűnt író, Owen Quine után nyomoz, akiről hamar kiderül, hogy ez alkalommal nem holmi szeszély miatt vonult el, ahogy arra már korábban is volt példa, hanem megölték. Amikor Strike rátalál a holttestre, elképesztő látvány tárul a szeme elé: Owent olyan pozícióban és körülmények között találja, mintha valamiféle rituális szertartás keretében oltották volna ki az életét. Az ügy rendkívül érdekes, több szempontból is: Owen felesége, Leonora (aki Strike-ot is felbérelte) furcsán higgadtan kezeli az ügyet, ami a rendőrség szemében gyanússá teszi őt, de Strike végig úgy gondolja, nem a nő az elkövető. Hogy kicsoda, azt azonban nem könnyű kitalálni, Strike-nak egy igazán szövevényes labirintusban kell eligazodnia, Owennek bőven volt rosszakarója, legújabb könyvének, a Bombyx morinak a kéziratában ugyanis minden ismerőséről kegyetlen képet fest, és a könyv ugyan még nem jelent meg, a kézirat egy szerencsétlen véletlen során túl sok emberhez eljutott. Nagyon tetszett ez a könyves, kiadói világ, otthonos, ismerős volt, jó érzés volt elmerülni benne, már csak azért is, mert J. K. Rowlingnak a precíz történetépítésen kívül a másik nagy erőssége a hangulatteremtés, és hiába a halálesetek, a bizarr háttértörténetek, tragédiák, a hétköznapi jelenetekben helyrebillen az egyensúly. De a kényes részek is tökéletesen vannak megírva, J. K. Rowling a szereplőin keresztül nagyon emberien, kellő empátiával kezeli ezeket. Robin eleve kedves, segítő szándékú karakter, aki ért az emberek nyelvén, együttérez velük, hamar bizalmat ébreszt bennük, ezáltal könnyen megnyílnak neki, de ő egyáltalán nem él vissza ezzel. Melegsége, emberszeretete, életkedve átüt a lapokon, és még a dörmögős Strike-nak is van szíve, csak alapvetően más alkat, mint Robin, de ők ketten verhetetlen páros.

A selyemhernyó, akárcsak a Kakukkszó, lassan építkezik, ennek ellenére egyáltalán nem unalmas. Ad egy szilárd, hangulati alapot, alaposan megismerjük a szereplőket, és hát nem lehet pikkpakk összecsapni egy sztorit, ahol ilyen gyilkosság történt, hiteltelen lenne, ha azonnal kiderülne minden. Rádásul tényleg annyira beszippantott a történet, annyira benne éltem végig, hogy azt sem vettem volna észre, ha dupla ilyen hosszú, sőt, csalódott is voltam, amikor vége lett, mert olvastam volna még. A kezdeti lassú cselekmény után azonban beindulnak az események, a legabszurdabb jelenete az volt a regénynek, amikor kiderült, hogy Owent pontosan olyan módon ölték meg, ahogyan ő azt a saját könyvében megírta. Ekkor kezdett igazán izgalmassá válni a nyomozás, és álmomban sem jöttem volna rá, ki ölte meg Owent. Imádtam A selyemhernyót, és azt hittem, hogy a könyves témán nem lehet túltenni, de akkor jött a Gonosz pálya…

…ami után tátva maradt a szám, leesett az állam, elállt a lélegzetem. Ez micsoda történet volt! Rockzene rajongóknak kötelező. A könyveken és az olvasáson kívül a másik nagy szenvedélyem a zene, ezt néhányszor említettem már, különösen a ’60-as, ’70-es, ’80-as évek rock- és metálzenéje, de imádom a klasszikus blues rockot és még sok minden mást is. A Gonosz Pálya története egy amerikai rockegyüttes, a Blue Öyster Cult köré épül fel, akiket imádok, szóval amikor elkezdtem olvasni, teljesen elolvadtam, és az ő albumaikat hallgattam végig olvasás közben. Ah, nincsenek szavak erre a részre! Zseniális, mesteri… Megpróbálom leírni, mennyire elképesztően nagyon imádtam ezt a részt. És nem csak a zene miatt, de már önmagában amiatt is szuper.

Strike titkárnője, Robin kap egy csomagot, amiben egy levágott női láb van. Mindenki még csak eszmél, amikor Strike-nak már azon pörög az agya, hogy vajon ki küldhette. Sorra veszi rosszakarói listáját, és hamar akad is néhány jelöltje. A levágott láb mellé üzenetként Robin egy dalszövegrészletet kap, ami az egyik Blue Öyster Cult számból származik. Strike tudja, hogy Robinon keresztül hozzá akarnak eljutni, és ez alkalommal nem fizetett megbízás ügyében kezd el nyomozni, hanem a múltját veszi üldözőbe. A Gonosz Pályában nagyon sok részlet derül ki Strike gyerekkoráról és katonaként töltött éveiről, ugyanis ezekben az időszakokban ismerkedett meg azokkal az emberekkel, akik közül valószínűleg valamelyik megpróbálja elérni és bosszút állni. A nyomozás során nagyon sok ember keresztezi Strike és Robin útját, sok tragikus emberi életet ismerünk meg: alkoholizmus, erőszak, pedofília, áldozathibáztatás, lelki terror, itt aztán minden van. Rengeteg tönkrement élet, nyomorgó karakter, nem egyszer szorult össze a gyomrom, és volt olyan, hogy a villamoson bőgtem, miközben olvastam a könyvet. De ahogyan A selyemhernyó kapcsán is írtam, ezeket J. K. Rowling elképesztő empátiával kezeli, és azért sok esetben van lezárás és feloldozás, ami megkönnyíti elviselni a sok szörnyűséget. A történet elején szárnyaltam, aztán a mélybe zuhantam, hogy egy kicsit újra felemelkedjek a szereplőkkel együtt, de egy nagyon tanulságos utazásban volt részem.

Minden fejezetcím egyébként egy Blues Öyster Cult dalszövegének a részlete, ez a megoldás találó volt. Ami még külön tetszett, hogy nem az a tipikus forgatókönyv valósult meg, amire a Kakukkszó után számítanánk: Strike megoldotta a szupermodell ügyét, most már tele van pénzzel, és pár hónap alatt hajléktalanból gazdag nyomozó lett, aki Bentley-vel furikázik. Továbbra is vannak anyagi nehézségei, főként ebben a részben, hiszen csak egy aprócska, nem túl jól fizető nyomozása van, ideje nagy részét azzal tölti, hogy megtalálja azt, aki őt keresi, és valószínűleg egyébként meg akarja ölni, és ez nem kevés pénzébe kerül. Étkezések, bérleti díj, információk, utazás, autóbérlés, Robin fizetése, ez mind nagyon sokba kerül neki, de valahogy mindig megoldja.

Nagyon szeretem a Strike-Robin párost, minden egyes résszel nagyobb az összhang közöttük, és tényleg kezdenek igazán közel kerülni egymáshoz, azt éreztem olvasás közben, hogy nagyon “együtt vannak”, nem vernék át a másikat, mindig számíthatnak egymásra, és az aggódásuk a másik iránt mindig őszinte. Kapcsolatukat nem kis részben bonyolítják magánéleti problémáik, de erről nem írok bővebben, nehéz lenne spoiler nélkül. Na jó, csak egy nagyon kicsit, aki még nem olvasta, görgessen tovább.

SPOLER! Én nagyon drukkolok kettejüknek, és remélem, több is lesz köztük munkakapcsolatnál, mert Robin olyasvalakivel van együtt, aki egyáltalán nem hozzá való. Persze biztos vagyok benne, hogy ez tudatosan van így megírva… Strike-kal viszont annyira egy hullámhosszon vannak… SPOILER VÉGE.

AJÁNLOM, AJÁNLOM, AJÁNLOM! Olvassátok, mert nem csak remek krimi megkapó atmoszférával, hanem nagyon komoly témákkal is hitelesen foglalkozik (nem csak azokkal, amiket megemlítettem).

Végezetül álljon itt a Blue Öyster Cult leghíresebb dala, amit biztos, hogy mindenki ismer, még ha magát az együttest nem is ismeri, mert a rádióban is szokták játszani.